Mi történik, ha valaki egész életében nem fogadja el a „kész válaszokat”, a hatalom, a politika és a mindennapi élet ikonikus képeit kezdi el szétszedni, majd visszadobni elénk, jó adag iróniával? Az idén 80 éves Pinczehelyi Sándor Munkácsy Mihály-díjas grafikus, festő életműve a 20. század vizuális nyelvének szétszerelése és újraépítése, egyszerre tükrözi a kelet-európai történelem tapasztalatát és az egyéni szabadság követelését. Képei ismerősek lehetnek: zászlók, csillagok, jelszavak, plakátszerű formák, amelyeket máskor, máshol, más jelentéssel láttunk már, mégis zavarba ejtőek. Ő az a művész, aki megmutatta, hogy a képek mögött mindig több van, mint amit első pillantásra látunk. A jubileum alkalmából bepillantunk a kulisszák mögé.
Készítette: Stekovics Gáspár/ Wikimedia commons
Egy művész, aki nem fogadta el a kész válaszokat
Pinczehelyi Sándor 1946-ban született, alkotásait már 20 éves korától kiállították. Egyetemi tanulmányait követően grafikusként és restaurátorként dolgozott a pécsi Janus Pannonius Múzeumban. Ezt követően a Pécsi Galériát igazgatta. A kilencvenes évek elején a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa volt. Több mint 25 éve tanít a pécsi egyetem Művészeti karán, négy éven át volt a Vizuális Művészeti Intézet igazgatója. A művész a neoavantgárd második generációjának tagja. Képei nemcsak jeleket mutatnak, hanem kérdéseket is felvetnek: mihez kezdhetünk a 20. század ránk maradt szimbólumaival. Következetes „jelkutatása” egyszerre a kelet-európai történelem lenyomata és az egyéni szabadság makacs igénye.
Forradalmi jelképek „kifordítva”
A művész pályája a Pécsi Műhelyben indult, ahol a konstruktivizmus megújításán dolgoztak és tájbeavatkozásokkal kísérleteztek. Pécs a hatvanas évek végén különösen termékeny művészeti közeg volt: Martyn Ferenc, Lantos Ferenc, Bizse János és mások meghatározó hatással voltak az ott formálódó fiatal művészekre. Pinczehelyi Sándor a 70-es évek elején kezdte el kialakítani a rá oly jellemző, a munkásmozgalom jelképeire – sarló, kalapács, csillag – épülő képi világát, amely az évtizedek folyamán védjegyévé vált. Módszere, hogy a „forradalmi szimbólumokról” mintegy lefejti a propagandisztikus-teátrális tartalmakat és ironikus fricskával eredeti funkciójukban mutatja meg, azaz visszatárgyiasítja azokat, vagyis újra egyszerű tárgyként, nem emelkedett jelképnek mutatja be őket. Ezeken a képeken időnként ő maga is megjelent, az 1973-as Sarló és Kalapács a művészt jeleníti meg, e jelképek körülhatárolják az arcát, mintegy kijelölve az egyéni és társadalmi lét kereteit. Később az eredeti eszközkészlet a piros-fehér-zöld tematikával bővült, a magyar trikolor színei a jel és az árucikkek bonyolult kapcsolatára keresték a választ. Ez a korszak teremti meg az életmű alappillérét.
Amikor a jel belép a mindennapokba
A nyolcvanas években a szigorú formákat felváltják a színek és az anyagok. A piros-fehér-zöld motívum az absztrakt térből átkerül terményekre, használati tárgyakra, A jel belép a mindennapi életbe és új kérdéseket vet fel. A politikai szimbólumok kritikája összekapcsolódik az áruvá válás és a természethez fűződő viszony kérdéseivel. Az évtized végére képei látványosan telítődnek, a jelek nem elszigetelten, hanem egymásra torlódva, egymást kioltva, vagy éppen felerősítve jelennek meg. A pop-art vizuális nyelve és az ideológiai szimbólumok összemosódnak. A vizuális káoszt nem hiba, hanem állítás, a túl sok kép és jel maga válik üzenetté. A rendszerváltás időszakában alkotásainak más távlatokat ad: más nem ironikus és provokatív eszközként működnek, hanem tanulságokat levonó kommentárként. A moralizálás mellett az esztétikum is nagyobb hangsúlyt kap.
A provokációtól a kommentárig
A 90-es években a korábbi jelek már történeteket hordoznak, Pinczehelyi Sándor alkotásaiban a képek mesélni kezdenek: idézetek, átiratok és médiumok közti átjárások jelennek meg. A korábbi provokatív hangzás helyét átveszi a visszatekintő, elemző attitűd. Egy grafikai sorozatban kollázsszerűen rétegezi az 50-es évekbeli újságfotókat saját művei idézeteivel, különböző eljárásokat kapcsol össze (Kapálunk, 1992). Nemcsak a történelmet szemléli távolságtartással, saját munkásságát is. Fő műveit újraértelmezi, a Már megint sorozatban némi színbeli és más apró beavatkozással teszi még koncentráltabbá.
A tapasztalat rétegei
A kétezres évek elején ismét megvizsgálja és újra felhasználja saját korábbi munkáit, más hangsúlyokkal, hiszen az idő és a közben megszerzett tapasztalatok átrendezik jelentésüket. A finom szín-eltolások és gesztusok rámutatnak, hogy egy kép jelentése soha nem végleges. A képi világ oldottabbá, játékosabbá válik, az első pillantásra könnyednek tűnő állati motívumok – halak, malacok – súlyos kérdéseket hordoznak. A különböző irányba úszó halak, a rajzból kiváló alakok a sodródás dilemmáját jelenítik meg. A képi világ felszabadultabb, a mögöttes gondolkodás ugyanakkor fegyelmezett. Az évtized közepén A jó pásztor motívumra épülő sorozatban a művész saját szerepére reflektál ironikusan, képei festőibbek, érzelmileg árnyaltabbak. A múlt ikonikus jelei már csupán háttérsugárzásként vannak jelen, nem uralják a felületet. A hangsúly a megélt időre, a tapasztalat mélységére kerül és arra, hogyan lehet együtt élni a képek emlékezetével.
Következetesség változó formákban
A művész alkotásai hazai és nemzetközi közgyűjteményekben is megtalálhatók, többek között Bécsben, Lyonban, Wroclawban is, munkásságát a budapesti Vintage Galéria képviseli. Nyolcvanévesen Pinczehelyi Sándor nem nosztalgiázik. Életműve nem egymást követő műtárgyak sora, hanem egy hosszú, következetes gondolkodási ív. Nem képeket illusztrál, hanem vizuális helyzeteket teremt. Továbbra is kérdez és provokál: mit hiszünk el a képeknek, és miért? Művészete akkor is működik, ha nem ismerjük a konceptualizmus vagy a politikai művészet fogalmait, elég, ha érezzük, hogy valami nagyon is rólunk szól. Talán ez a legnagyobb ereje: úgy beszél hatalomról, szabadságról és manipulációról, hogy közben észrevétlenül minket is bevon a játékba.
A címlapképek a Zsdrál Art Galéria jóvoltából érkeztek, fotó: Füzi István.
Összevissza tánc a világ
Járai Márk és Bereményi Géza közös albuma
