A történészek szerint valamikor a középkorban kezdődhetett Pazo de Oca története, amikor még csak egy erődítmény falait emelték fel, hozzá két tornyot és egy lőrésekkel megtört közbenső részt. Első tulajdonosa a 15. századból ismert, majd a 16. században María de Neira-hoz került, aki egy oratóriumot építtetett Szent Antal tiszteletére a Pazo mellett. Az ő idejéből maradtak fenn olyan ma is megtekinthető elemek, mint a bejárati csarnok ajtajai, amelyeket 1583-ban faragtak, és a Neira és Luaces nemzetségek címereivel láttak el.
A pazoi komplexum átalakításának fő időszaka a 17. század végén kezdődött, méghozzá a galíciai barokk stílust követve: így válhatott a régi erődítmény egy lenyűgöző palotává.
A 18. században Andrés Gayoso és felesége is sokat finomítottak az épületegyüttesen, majd örökösük, Fernando Gayoso Arias Ozores és felesége folytatták a régi erődítmény bővítését, megépítve az épület déli szárnyát, a hozzá kapcsolódó monumentális barokk kápolnát és a kápolna és a palota közötti összekötő galériát.
Munkájukat minden, egymást követő tulajdonos folytatta, egészen a 20. századig: a 19. században befejeződött a központi szökőkút építése, és erre az időszakra tehető a kert átalakítása, teljes felújítása is.
A kert szempontjából az egyik legfontosabb mérföldkő a 19. század végére tehető, amikor François de Vie-t felkérték a kert angol stílus szerinti átalakítására. Ez sikeresen meg is történt, ám 1920-ban Ignacio Fernández de Henestrosa úgy döntött, hogy visszatér a kert eredeti francia stílusához, és csak egyetlen részt, a ligetet hagyta meg angol stílusban, ami még ma is a Francois de Vié által kidolgozott romantikus angolszász udvar hatását kelti.
Címeres ajtókkal keretbe foglalt folyosón keresztül juthatunk ki az udvarra, amelyet a 16. és a 20. század között épült épületek vesznek körbe. Központi elem a kőszökőkút, amit formára nyírt buxusok vesznek körbe, illetve olyan növények díszítik, mint az azálea, a kamélia, a rododendron és a hortenzia. Az itt helyet kapó geometrikus és formalista virágágyásokat 1930 körül alakították ki.
A kert első része mögött egy körülbelül harminc méter hosszú úgynevezett átmeneti tér húzódik, ami átmenetként szolgál a zártabb terasz és a nyitott kertek és gyümölcsösök között. Itt olyan érdekesebb fajok is helyet kaptak, mint a Camelia reticulata vagy a Cryptomeria japonica.
A díszkerti jelleg mellett nem feledkeztek meg a hagyományokról és a vidéki természeti környezet megőrzéséről sem: a kertben gyönyörűen karbantartott gyümölcsöst és zöldségkertet látogathatunk meg. Innen egy hársfákkal szegélyezett, romantikus sétaúton indulhatunk tovább, egészen a csendes, árnyas ligetig.
A kert legismertebb része azonban a tavak területe, amelyeket egy gát választ el egymástól, és amelyet körbeölel egy legalább 300 éves bukszusültetvény. A buxusok a labirintusban is megismétlődnek: ennek építését a canterburyi székesegyház járdájának kialakítása ihlette. Egy régi üvegházat is találunk itt, amely a történészek szerint Spanyolország egyik legrégebbi ismert szabadon álló üvegháza.
Pazo vonzereje változatosságában és hosszú idővonalra felfűzhető történetében rejlik. A spanyol vidék eme ékszerdoboza kivételes minőségben volt képes megőrizni a letűnt századok emlékeit és értékeit.
Nyitóképek: flickr.com / Santiago Lopez és 123RF
