Alberto della Marmora olasz természettudós és történész 1833 körül a Szardíniához tartozó Toro szigetén az Eleonóra-sólyom több példányát gyűjtötte össze, és elküldte őket Giuseppe Genének, aki aztán az addig még le nem írt madarakat Szardínia nemzeti hősnőjéről, Eleonora d’Arborea-ról nevezte el. Így kezdődött ennek a különleges madárnak a megfigyelése.
Sokat és sokfélét állítottak már róla és ez mindmáig így van: az egyik legelterjedtebb nézet szerint az Eleonóra-sólymok nemcsak hogy elejtik a madarakat, hanem be is börtönzik őket annak érdekében, hogy kikelő fiókáikat friss táplálékkal etessék – legalábbis ezt állítják a marokkói tudósok. A kutatók ugyanis egy nyugat-marokkói szigeten (Mogadoron) éppen a sólymok állományfelmérését végezték, amikor lehetőségük adódott megfigyelni ezt a szokatlan viselkedést.
Leírásaik szerint a rovarokról kisebb madarakra történő átállás a tojásrakást megelőző napokban következik be. Az elejtett zsákmány azonban nem lesz túl ínycsiklandozó, ha azonnal megölik, hiszen mire a fiókák táplálkozni kezdenének, a hús kiszáradna vagy megrothadna. A gondoskodó szülők tehát mindent megtesznek annak érdekében, hogy fiókáik megfelelő táplálékhoz jussanak, így egy különleges megoldáshoz folyamodnak:
egy ideig életben tartják a zsákmányolt állatot, hogy biztosítsák a hús frissességét.
Ennek érdekében kisebb hasadékba tömik be az áldozatot, hogy az ne tudjon a szűk helyről kiszabadulni, vagy ha nagyon menekülne az elejtett állat, akkor szárny- és faroktollait kitépik, így még akkor sem tudna elrepülni, ha a résből sikerülne kiszöknie.
Bár a megfigyelt jelenség nem elképzelhetetlen, a megállapításokban sok szakember kételkedik, ezért a mai napig nem tisztázott pontosan, hogy az Eleonóra-sólymoknak lehetnek-e annyira fejlett kognitív képességeik, hogy képesek legyenek egy ennyire átgondolt és taktikus viselkedésre.
A felmérések szerint évente legalább egymillió vándormadár esik ennek a ragadozó madárnak áldozatul – főleg Ciprus és Marokkó között, ahol kétezer pár is él belőlük.
De mielőtt igazságtalanul ítélnénk el, egy dolgot nem árt számba-vennünk: a sólymok előmozdítják a természetes kiválasztódás folyamatát, mivel elsősorban a gyenge, beteges madarak válnak zsákmányukká, így fontos szerepet töltenek be a természet önszabályozó folyamataiban is. További érdekessége még a fajnak, hogy sok más sólyomfajtól eltérően az Eleonóra-sólymok csapatosan fészkelnek, és vadászni is csapatosan járnak: a Földközi-tenger egyes részei felett szinte hálót feszítenek az érkező madársereg elé.
Az Eleonóra-sólyomnak (Falco eleonorae) két színváltozata is ismert: a kissé kabasólyomra emlékeztető világos fajta, illetve egy melanisztikus, sötét változat. Jellemzően a Földközi-tenger mentén alapít családot: parti sziklák üregeiben találja meg a fészekrakásra ideális helyszíneket, ám fészket nem épít, csak az üregekbe rakja tojásait. Ezt a tevékenységét ráadásul az őszi madárvonuláshoz igazítja, így
nemcsak a legkésőbb költő madár Európában, hanem kifejezetten a vonulásban lévő madarak elejtésére specializálódott fajként is ismert.
Fészekalja 1-5 tojásból áll, a fiókák egy hónapnyi inkubációs idő után kelnek ki, és 35-40 napos korukban már el is hagyják a fészket. Az Eleonóra-sólyom költési időn kívül is főleg madarakra vadászik, de nagyobb rovarokat, denevéreket is elfog.
Hazánkban igen ritka kóborló faj: mindösszesen három hitelesített megfigyelése ismert, és az MME adatai szerint a közelmúltban egy gyűrűzési és megkerülési adata sem volt. Nem véletlen tehát, hogy
1971 óta élvez védettséget, és mára fokozottan védett fajjá vált: természetvédelmi értéke 250 000 forint.
A hivatalos adatok szerint először 1964. augusztus 12-én Bugacon regisztráltak egy sötét színváltozatú példányt: a bizonyítópéldány a Magyar Madártani Intézet gyűjteményébe került. 1987-ben a Kunmadarasi-pusztán egy világos színváltozatú példányt monitoroztak, végül a harmadik hitelesített adatra a 2000-es évekig kellett várni: 2006. július 2-án Kunpeszéren a Hosszú-háton egy világos színváltozatú példány mutatta meg magát.
Az 1964-es eset leírását mi is megtaláltuk a Nimród 1981-es számában: „Eleonóra sólyom ez, ehhez semmi kétség sem férhet. Izgalmamnak és aggodalmamnak okozója az volt, hogy tudtam, hogy Eleonóra sólyom még nem fordult elő Magyarországon. Ki lőtte ezt a madarat? Hol és mikor? Ki tömte ki? Hogy került ez ide? Tettem fel a kérdéseket viharos egymásután. A kapott válaszból a következő derült ki: a házigazda fia lőtte 1964. augusztus 12-én a bugaci fácántelepen. A sólyom, a párhetes fácáncsibék kedvéért járt oda három-négy napon keresztül” – olvashatjuk a beszámolóban.
Az első hivatalos megkerülés tehát egy olyan példányról szólt, akit kabasólyomnak nézve lőttek le a fácáncsibéket védő tulajdonosok. Rajnik Ferenc arról írt emlékezésében, hogy amikor kiderült, hogy nem egy „sima” kabasólyomról van szó, hanem egy rendkívül ritka Eleonóra-sólyomról, akkor annak tudományos értékén felbuzdulva a gazda ezt az értéket pénzben is szerette volna érvényesíteni. Okozott is ez nem kevés konfliktust a tudomány emberei és a jutalmat remélő gazda között, és csak sokadszorra sikerült arról meggyőzni, hogy a tudományos érték pénzbeli értékre át nem számítható. Így kerülhetett be ez a példány a Madártani Intézet állattárába és a magyar faunajegyzékbe – a rendelkezésünkre álló források szerint a történelemben először.
Az első eset felkutatása után a második észlelés részleteit is sikerült megtalálnunk: „1987. szeptember 22-én, kánikulai melegben (29°C) a HNP-hez tartozó Kunmadarasi-pusztán végeztem megfigyeléseket. A terület déli részén, a Nagy-Füveshalomnál és a közeli löszhátakon 2 pusztai ölyvet, 50-60 kék vércsét és 1 kabasólymot láttam. Kora délután egy, a kabánál nagyobb termetű, hosszúszárnyú sólyomra figyeltem fel, amely 5-6 m magasan repülve közeledett felém, miközben nagy sebességét nem csökkentve, hirtelen cikázásokkal fogdosta a repülő nagyobb rovarokat. A madár kb. 20 m távolságban haladt el mellettem, így alaposan szemügyre vehettem 9×63-as távcsővel. Háta és szárnyfedői barnásfeketék voltak, szárnya alulról sötét szürkésbarnának látszott.
Mellén, vörhenyes alapon sávokba rendeződő sötét pettyek látszottak, barkója szembetűnő volt. A szokatlanul hosszúszárnyú és hosszúfarkú madarat a fentiek alapján az Eleonóra-sólyom világos színváltozatának határoztam meg.
A nap hátralévő részében távolról figyelve még többször láttam rovarászni, illetve egyszer apróbb madarat (pacsirta, vagy réti pityer) zsákmányolni. A közeli juhásztanyán a pásztor, Szalai Imre elmondása szerint két nappal korábban egy ilyen gyors, fekete hátú madár a csirkéket támadta meg. Feltehetően ugyanez a sólyom lehetett. A két nap múlva kezdődő erős lehűlést követően többször már nem figyeltük meg. Ez a faj a Hortobágyon első ízben került szem elé, vele legnagyobb pusztánk madárfajainak száma 295-re emelkedett” – olvashatjuk a beszámolóban.
De ha jobban belemerülünk a történelem titkainak feltárásába, a hivatalosan jegyzett észleléseknél többet is találunk: ilyen egy siklósi eset is. A madár egy példányát a siklósi várnál figyelték meg, „amint a reggeli és az alkonyi órákban verebekre vadászott. A sebes röptű madár olyan gyorsasággal csapott le a zsákmányára, hogy alig lehetett szemmel követni” – olvashatjuk a feljegyzésekben.
Azt tehát, hogy valójában hány Eleonóra-sólyom fordul meg hazánkban, aligha tudhatjuk meg. És mivel csak keveseknek adatik meg az a tudás és gyakorlat, hogy az idő tört része alatt minden kétséget kizáróan azonosítani tudjon egy ilyen ritka sólymot, érdemes minden hozzá hasonló tiszteletteljes ragadozót a legnagyobb becsben tartani.
Nyitókép: 123RF
