Németország, Anglia, Spanyolország, Franciaország és Olaszország jellegzetes honos madara, aki régebben a fenyőerdők nélkülözhetetlen faja volt - az erdő nyughatatlan lakójaként. „Szép időben mindig a fák koronáiban, szeles, erőszakos, zord időben ellenben az alsó ágakon és alacsonyabb elsűrűsödő fenyvesekben tartózkodnak. Pillanatra sem pihennek, hanem végig kutatják a tűlevelek minden zugát, közbe szárnyaikat meglibbentik. A magasabb ágakon alig látjuk meg őket, oly aprók s zöldes színük is védi a sűrűben; alantabb azonban megfigyelhetjük szorgalmas rovarászgatásukat s gyönyörködhetünk e koronás fejű, kedves, tollas törpék mozdulataiban és kitartó munkájában. Bizalmasan, félelem nélkül folytatják azt s nem törődnek a szemlélővel, még ha két lépésnyire is közeledett hozzájuk. Egy-egy ponton ritkán időznek sokáig, szakadatlanul ágról ágra ugrálnak, a cinegék módjára felakaszkodnak a fenyőágakra vagy— mint a füzikék szokták — az ág előtt néhány pillanatig lebegnek, hogy az ághegyen rejtőzködő rovarokat elcsípjék”- olvashatjuk a leírásokban.
A sárgafejű királykáknál nyugtalanabb, de ügyesebb madarak hírében állnak: mozdulataik gyorsabbak és nászénekük is intenzívebb. „Mikor a hím párjának udvarol, fejét felbóbítozza, úgy hogy a gyönyörűen ragyogó sárga tollak szintén azt a benyomást keltik, mintha a madárka koronát viselne. Ezután folyton hangicsálva ugrál a tojó körül, szárnyait kissé megemelve és a legkülönbözőbb állásokba helyezkedve s addig-addig enyeleg a hasonló módon viselkedő tojóval, míg szíve vágya nem teljesül”- tudhatjuk meg Az állatok világából. De legalább ennyire kedves a Sámuel Nicolette által leírt jelenet is: „A tojó haladt elől, a hím követte. Ha a tojó egy ágra telepedett, rendszerint a külső végén helyezkedett el, a hím ugyanarra szállt, de a törzs felé eső végébe, így kettejük között kb. 20 cm-es távolság adódott. A hím ezután rövid ugrásokkal fokozatosan közelítette meg a tojót, de ezek az ugrások úgy történtek, hogy közben a madár saját tengelye körül is fél-fél fordulatot tett, ennek során a tojó hol a hím jobb oldalára, hol a bal oldalára került. Amikor jóformán egészen a tojó mellé ért, — de anélkül, hogy érintette volna —, a hím, mint tornász a nyújtón, forogni kezdett, de ezúttal fejjel lefelé. A forgás néha kapkodó, szakaszos, máskor pedig sima, folyamatos volt. Ezalatt a tojó, állandóan, de immár egészen lágyan és halkan szólt, közben pedig szárnyát rezegtette, nyitogatta.”
Évente kétszer költenek, fészküket magasan a fenyőfák sűrű ágainak végébe építve, alig észrevehetően. A fészek-külső zöld mohából, zuzmókból és szőrökből készül, belseje pedig tollakkal és szőrökkel van kibélelve. A fészek egy igazi mestermű, erősen szőtt, biztonságos - felső részén egy olyan szűk bejáróval, hogy azon csak az aprócska madár tudja átküszködni magát. A fészekbe 8-10 tojás kerül, azokon csak a tojó kotlik, de a szülők közösen vesznek részt a fiókák felnevelésében. Táplálékuk különböző apró rovarokból és álcákból áll, majd mikor felnőttek, már magvakat is eszegetnek, de a nyári hónapokban szinte kizárólag csak rovarokat és hernyókat fogyasztanak.
A sárgafejű királykától eltérően a tüzesfejű királykák inkább a nagyobb méretű zsákmányokat részesítik előnyben, sőt: utóbbi még a keresztespókokat is szívesen étlapjára tűzi. Főleg a fák lombkoronájában, a vékonyabb ágakon kutat az élelem után, de lebegő képességének köszönhetően a repülő rovarokat is képes elkapni. A szerencsésebb megfigyelőknek különleges élményben is részük lehet, amikor a tüzesfejű királykák rajokba verődnek, és kivételes tempóban tisztítják meg a fákat a kártevőktől: sokszor látni ilyenkor, ahogyan a nagyobb testű zsákmányra repülnek, és azt az ágakhoz csapkodva szabadítják meg kitinpáncéljától. Érdekesség, hogy a természet pontosan tudta, melyik gyermekét mivel ruházza fel: a királykák szeménél egy védő tollréteg helyezkedik el, ami megakadályozza, hogy táplálkozás közben a kemény kitindarabok a szemükbe kerüljenek.
Táplálkozásuk további érdekes adaléka, hogy a fiatal egyedek körülbelül ötven napos korukig nagyrészt ugróvillásokkal táplálkoznak, mivel a nagyobb zsákmányokat még nem tudják megemészteni. A napok múlásával elkezdenek nagyobb mennyiségű csigaházat is fogyasztani, méghozzá azért, mert a csontjaik fejlődéséhez elengedhetetlenül fontos ásványi anyagokhoz ezekből tudnak hozzájutni. Végül fokozatosan kerül be étrendjükbe a molylepkék és hernyók széles választéka, majd a fülbemászók, százlábúak és pókok is.
Telente hajlamosak cinegékkel és poszátákkal is csapatba verődni, és ha olyan szerencsében van részünk, hogy a madáretető körül is feltűnik, akkor akár barátposzáták és csilpcsalpfüzikék társaságában is megfigyelhetjük.
Borítókép: Markxmlx/Wikipedia
