A telefonhasználat problémája ma leggyakrabban nevelési kérdésként kerül szóba. Szülői fórumokon, szakmai konferenciákon és médiatartalmakban újra és újra felmerül: mit tesz a képernyő a gyerekek idegrendszerével, figyelmével, érzelemszabályozásával. Tanulmányok sora figyelmeztet arra, hogy a túlzott eszközhasználat milyen hatással van a fejlődésre, a kötődésre, az önszabályozás kialakulására.
És mindez igaz is.
Csakhogy van egy kevésbé vizsgált, sokkal kényelmetlenebb kérdés: mi történik akkor, amikor nem a gyerekek, hanem a felnőttek nem tudják letenni a telefont? Mi történik a párkapcsolatokkal, a családi együttlétekkel, amikor a telefon állandó második (vagy harmadik) résztvevőként minden helyzetben jelen van? Ritkábban beszélünk arról, hogy a felnőttek egymás közti kapcsolataiban mit jelent a folyamatos telefonhasználat. A gyerekek pontosan ezeket a mintákat látják, tanulják, sajátítják el, de saját tapasztalatomban az is benne van, amikor egy szülő tulajdonképpen fügőbb, mint a gyermekei.
Ezt a fókuszt jól jelzi Radesky és munkatársainak klasszikus, természetes megfigyelésen alapuló tanulmánya: étkezések közben figyelték meg a szülők eszközhasználatát, és nemcsak azt rögzítették, hogy „használják-e”, hanem azt is, hogy mennyire vonja el a figyelmüket. A tanulmány egyik megfigyelése a szülők telefonjuk általi "beszippantását" vizsgálta, vagyis azt, hogy mennyire vált a telefon primér fókusszá a gyerek helyett. És éppen ez az a pont, ahol az egész jelenség elkezd kényelmetlenül túlmutatni a nevelésen.
Mert ha a telefon a szülő-gyerek térben romboló, akkor mi történik a felnőttek világában? Az nyilvánvaló, hogy a minta onnan „csorog le” a gyerekek felé, de milyen hatása van a párkapcsolatban, a baráti beszélgetésekben, a családi összejöveteleken?
Mi történik, amikor nem „a gyerek kütyüzik”, hanem a felnőtt nem tudja letenni a kezéből a készüléket egyetlen percre sem, és ezzel a felnőttek közös együttléte is olyan lesz, mint egy folyamatosan megszakított, félbemaradt mondatokból álló jelenlét?
A szakirodalom is érzi ezt az aránytalanságot: rengeteg vizsgálat foglalkozik azzal, hogy a technológia hogyan zavarja meg a szülői jelenlétet, és viszonylag kevesebb beszél arról, hogy a felnőttek egymás közti kapcsolataiban ez mit jelent.
„Itt vagy, de nem velem” — párkapcsolati rombolás: phubbing
A párkapcsolat az a tér, ahol a folyamatos telefonhoz nyúlás nemcsak zavaró szokás, hanem érzelmi üzenet is. A jelenség oly mértékben elterjedt, hogy a kutatók már nevet is találtak neki. A phubbing szó azt jelenti, hogy valaki, akivel beszélgetünk, egyszerre nézi a mobiltelefonját is. Figyelmen kívül hagyja társait egy szociális interakcióban azért, hogy a mobiltelefonjára figyeljen. Egy erről szóló tanulmány megállapítja, hogy azok, akik phubbing viselkedést tanúsítanak, nem feltétlenül vannak tisztában cselekedeteikkel és viselkedésükkel. Azonban mások gyakran udvariatlannak, irritálónak, tiszteletlennek, figyelmetlennek és hidegnek tartják viselkedésüket. Amikor az emberek mobiltelefonjukat használják, kevesebb szemkontaktust tartanak, és testbeszédük is kevésbé lesz figyelmes. Ez zavarhatja vagy megsértheti a beszélgetőpartnert, ennek következtében a viselkedés ronthatja a kommunikációt, és az emberek ignorálva érezhetik magukat. A tanulmány vizsgálja azt is, hogy mi okozza a szociális kapcsolatokban a phubbing viselkedést? A megállapítások többrétűek: az alacsony szintű érzelmi intelligencia és érzelmi szabályozás, valamint a másokkal való empátia képességének hiánya is eredményezheti a phubbing viselkedést. Pontos meghatározó okai még nem ismertek, de sok kutató függőséget okozó viselkedésnek tartja.
A társasági telefonnyomogatás egyik nagy félreértése az az önáltatás, hogy: „nem nagy ügy, csak rápillantok”. A kutatások szerint a másik fél ezt gyakran nem „rápillantásnak”, hanem kirekesztésnek, ignoranciának, az érdeklődés hiányának érzékeli. Vagyis ez a viselkedés nem pusztán udvariatlanság, hanem megmagyaráz egy tipikus élményt: miért romlik a beszélgetés, még akkor is, ha látszólag mindenki jelen van. Amikor a családi beszélgetés közben a telefon a primér fókusz, akkor a többiek másodlagossá válnak. És ebből lesz az jelenség, amit sajnos ma már szinte természetesként élünk meg: mindenkinek a kezében ott van a második résztvevő, a telefon.
A felnőttkori telefonfüggés azért különösen nehezen megfogható, mert tulajdonképpen sok esetben társadalmilag elfogadott. Produktivitásba és az elérhetőség fontosságába van csomagolva akkor is, amikor a magánéletben fordul elő. Ma már sok családi együttlét úgy zajlik, hogy formálisan együtt vagyunk, de figyelmileg szétszakítva: megy a meccs a tévében, közben egy telefonos játék fut a kezünkben, közben üzenetek és értesítések jönnek percenként, időnként pedig fél füllel reagálunk egymásra, ha éppen nem háromszor kell feltenni ugyanazt a kérdést.
Egy 2019-ben készült tanulmány szerint ez nem egy aktív konfliktus, hanem csendes kiüresedés. Az ilyen helyzetekben az érzelmi kapcsolódás minősége jelentősen romlik, még akkor is, ha a családtagok fizikailag együtt vannak. A telefonfüggőség következményei lassan, de mélyen hatnak: csökkenő intimitás, felszínessé váló együttlétek, érzelmi eltávolodás. Nem látványos, de strukturális változás a kapcsolatainkban.
A modern felnőtt élet egyik paradoxona, hogy miközben soha nem voltunk ennyire elérhetőek, mégis egyre kevésbé érezzük magunkat igazán kapcsolódónak. Az okostelefon állandó jelenléte mára olyan természetessé vált, hogy gyakran észre sem vesszük: nemcsak az időnket, hanem a figyelmünket, az érzelmi reakcióinkat és a kapcsolataink dinamikáját is átalakítja. A pszichológiai kutatások pedig egyre gyakrabban beszélnek problematic smartphone use-ról (PSU), vagyis problémás okostelefon-használatról, amely nem pusztán sok képernyőidőt jelent, hanem kapcsolati, mentális és életviteli károsodást.
Ha már "okos" nevet adtunk ezeknek a készülékeknek, meg kellene tanulni ténylegesen is okosan használni őket: csökkentve a társaságukban eltöltött időt, és egy kicsit többet figyelni a szeretteinkre.
Korunk betegsége: a vásárlási mánia
Kényszeres rendelés, kontroll, státus és a fogyasztás láthatatlan rendszere
