2025 karácsonyán beszélgetünk. Ha jól számolom, ez a 84. karácsony, amit édesapám megél. Ő csak annyit mond: „A Jóisten segedelmével.” A szelleme élénk, a mondatai tele vannak képekkel, és ahogy mesél, egy világ rajzolódik ki: egy tenyérnyi székelyföldi falu, ahol palatáblán tanulták a betűket, és egy életút, amely elér a számítógépekig, a mesterséges intelligenciáig, és közben végigmegy diktatúrán, hiányon, rendszerváltáson, hit és erkölcs kérdésein.
Egy tallérnyi falu a Nyikó mentén
Az életem ott kezdődött – ha költőiesen fogalmaznék, Kányádi Sándor paraméterei szerint: egy tenyérnyi, tallérnyi faluban: Székelyszentmiklóson. Ez a falucska az egykori Udvarhely vármegyéhez tartozott, ma már alig lakják, iskolája sincs. Akkoriban aki megvolt öt-hat éves, azt beadták „lógó osztályba”, ami azt jelentette, hogy a gyerek reggel ugyanúgy elment az iskolába, mintha iskolaköteles lenne. A tanító pedig gyorsan megmutatta, hol a határ játék és rend között. A tanulás eszközei ma már múzeumba kívánkoznak: palatábla, palavessző, madzagon egy darab vizes rongy. A palatábla egy fa keretbe tett palafelület volt. Mellé a palavessző, egy rövid, hegyes pálcika. Ha leesett, pillanat alatt eltört. De ha elhibáztad a betűt, letörölted a táblát vizes ronggyal, és ha megszáradt, kezdhetted újra. A palatábla egyik oldala vonalas, a másik kockás volt, ezen tanultuk a betűket formázni, meg rajzoltunk pityókatáncot: sok O betűt összekötve. Amikor bekerültünk a tényleges első osztályba, a reggelek imádsággal kezdődtek: Isten nevében kezdem el, ő segítsen kegyelmével. Ha ő segít, mi sem nehéz, ha ő elhagy, erőnk elvész. Ezért legjobb e feltétel, Isten nevében kezdem el, ámen. Így kezdődött a tanítás minden reggel. Az iskola végeztével is imádkoztunk: Áldunk téged, jó Istenünk, most is, midőn hazamegyünk, mert munkánkat jól végeztük, szívünk, lelkünket műveltük. Add, hogy ami jót tanultunk, otthon is meglássék rajtunk. Jó szüleink örömére, szent neved dicsőségére, ámen.
Aztán 1947-ben elűzték a királyt, és '48-ban beállt az új tanügyi reform. Ez elsősorban abból állt, hogy a tábla fölé félkörívben nagy piros betűkkel kiírták, hogy Éljen a Román Népi Köztársaság. A tanító bácsi egy nap azt mondta, hogy megváltozott a világ, és többet nem imádkozunk az iskolában. Egyúttal megtanították nekünk az új román himnuszt, amelyiknek a szövegében az volt, hogy: lehulltak a láncok, a régi igák… Amikor kezdtem észlelni a világot, még azt énekelték a himnuszban, hogy éljen a király. Aztán jött egy új himnusz, aztán még egy… aztán még egy. Önmagában egy korszakrajz, hogy azt hiszem 84 darab karácsony intervallumában megértem öt román himnuszt.
Farkas Dénes
Sokat egyik tanító sem maradt a faluban, először egy nagygalambfalvi talán asztalosmester, Fülöp Dénes volt a tanítónk, aztán később már pedagógusok jöttek, de tanító káderek szűkében volt a világ s Szentmiklóson gyermek is kevés volt. Később, amikor oroszt is kötelező volt tanulni, akkor a Szibériából hazajött foglyok kezdték nekünk tanítani az orosz nyelvet. És hát persze, míg eljutottunk az igeragozásig addig őket is fejtágítókra járatták. 5-6-7. osztályban már beállt az a rendszer, amit a szovjet pedagógusok elvei alapján kezdtek bevezetni. Attól kezdve a történelem, a földrajz, a nép nevelése, az ifjúsági programok, a műveltséghez tartozó bármilyen színdarabos esték, minden, de minden a magyarra fordított “szovjet művelődési útmutató” szerint zajlott. Csak azt lehetett tanítani, ami ezekben megjelent.
Hogyan zajlott mindeközben a falu élete?
A háború utáni évek nagyon nehezek voltak. Édesapám szerencsés volt, mert ő amerikai fogságba került. Galíciába vitték. Ott volt a fronton, aztán fogságba az amerikaiakhoz került és ott jó dolga volt. Az életem első fényképén pólyapárnában édesanyám fog az ölében, a nagyapám és a nagyanyám is ott vannak a képen, édesapámat közvetlen azután vitték el a frontra, hogy ez a kép elkészült.
Aztán hazajöttek, akik tudtak, közülük is sokan csak évekkel később, és bár a világ kezdett lecsendesedni, irtózatos nélkülözésben tengettük az életünket. Nagyon nagy szegénység volt. Kvóta volt a beszolgáltatásra, a megtermesztett gabonát csépléskor a géptől egyenesen vitték el a beadásba. Sokszor a kenyér is gond volt, mert ami maradt az alig volt elég. Azt is megszabták, hogy a földjeinken mit termeszthetünk, még arra is előírás volt, hogy kinek mit kell vetni és mennyit. A cséplés után a kötelező beszolgáltatás sokszor úgy elvitte a terményt, hogy a családnak bizony alig-alig maradt. Gúnya és lábbeli is alig volt. Édesapámék csináltattak egy bakancsot, és azt talpalgatták és talpalgatták. Egy bakancs eltartott egész addig, amíg el tudott tartani. Általában növekedő gyermeknek azért évente kellett egy-egy bakancs. A ruhaneműket, a gúnyát azt házilag szőtték posztóból. Szentmiklóson sosem volt fényes az élet, de azelőtt annyira soha nem nélkülöztek, hogy éhségveszély fenyegesse őket.
Te gyerekként emlékszel a beszélgetéseikre?
Sokszor volt szó arról, hogy vigyázni kell, mert jönnek foglalni. Ha több volt a készleted otthon, mint amennyi az elképzelt fejadag volt, akkor jöttek és elvitték. Máskor adót vetettek ki, vagy fát kellett a havasból leszállítani a székelyudvarhelyi fatelepre, amit aztán vagonokkal elvittek. Ha egy szekér krumpli volt a beszolgáltatni való, azt akkor is vinni kellett, ha nem termett annyi. Ilyenkor édesapám elindult, és gabonát csereberélt vagy gyapjút, mikor mit, addig amíg be nem szerezte a megfelelő mennyiségű krumplit. Ott nem volt mese, ami ki volt róva, ki volt róva, azt be kellett szolgáltatni. Ha nem adtad be azt a mennyiséget, két lehetőség volt: kuláknak tettek, vagy pedig elvitték az állatodat, a szilvaízfőző üstöktől elkezdve a varrógép mindent. Ami megfogható volt, mind elzálogosították. És akkor pénzt kellett teremteni ahhoz, hogy visszaváltsd a saját dolgaidat.
Székelyszentmiklós madártávlatból
Minden háznál volt igavonó, fejős marha vagy ló. Ezeknek a gondozását naponta meghatározott rendszer szerint kellett végezni. Volt sertés, karácsonyra minden háznál disznót vágtak természetszerűen, az besegített a megélhetéshez. Amikor nem volt kenyér, puliszkát főztek. Minden székely háznál minden nap legalább egyszer puliszkát tettek az asztalra, mert ha nem, nem ütötte a széle a hosszát. A búza és a kukorica termésből a leadott kvóta után megmaradt mennyiség ki kellett tartson. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a kolbász, az oldalas és a májas vagy véres hurka, a savanyított cikakáposztával (egészben savanyított káposzta) és a puliszkával, nagyon előkelő vacsora volt. Nyilván minden háznak volt minőségi teje, a tejet és a puliszkát együtt még a cicák is szerették. Volt néhány majorság, ide a szárnyas állatok tartoztak, úgyhogy ősszel a disznóölések előtti periódusban, amikor a munkának a dandárja, a betakarítás folyt, akkor általában jobb gazdálkodó családokban egy-egy libát, egy-egy kacsát levágtak, és vasárnapokon azt ették. Hát hogy mondjam, felesleges körök nem voltak abban az életben, de a székely ember valahogy örökké élőteremtette.
A szemét is ismeretlen fogalom volt a székelyföldi faluban. Amit lehetett, azt megettük, amit nem lehetett, azt megették az állatok, amit nem ettek meg az állatok, azt vagy trágyának használták, vagy elégették. Úgyhogy ott olyan, hogy valamit eldobálj szerteszét, nem volt. Abban az időben nem beszélhettünk jégszekrényről. Nem létezett. Villany se volt az egész környéken, én 1963-ban az államvizsga dolgozatomat még petróleumlámpa mellett írtam. Olyan szűk világ volt, hogy ha megjelent egy-egy kommunista újság, akkor annak a széles margóját a férfiak letépegették, és abba sodorták a dohányt.
Minden háznál volt 8-10-15 juh, amiket rendszeresen nyírtak. Sokszor gondolok erre, amikor azt látom, hogy a mai világban, - ha nem látja rendész vagy tűzoltó - elégetik a gyapjút a mezőn. Valamikor a gyapjú nagyon nagy érték volt. Nyírás után vesszőkosárba tették, levitték a Nyikóra, a folyópartra, beletették a vízbe és egy elkopott ágseprűvel addig keverték, kavarták azt a gyapjút, amíg a gyapjúszenny a vízzel elment. Ha elég sokáig mosták, viszonylag megfehéredett, és akkor elvitték a gyapjú fésülőbe. Ott nagyon-nagyon finom fésült gyapjút csináltak belőle, amit az asszonyok megfontak. Asszonymunka volt télen a kenderfonás is. Gyapjúból kötöttek a zoknitól elkezdve a pulóverekig mindent. Már nagy gimnazista voltam, közel az érettségihez, amikor életemben először lett télikabátom.
A gyapjúnak többet is köszönhetsz, ha jól emlékszem.
Észak-Erdélyben a juhtenyésztés nem volt annyira fejlett, mint lent a mi vidékünkön a havasi legelőkön. Édesapámnak volt egy testvére Szatmáron, és egy alkalommal amikor meglátogatta őket karácsonykor, vitt nekik megfont gyapjú matringokat ajándékba. Ez akkora szenzáció volt azon a vidéken, hogy édesapám elhatározta, hazamegy, fonat még gyapjút nem csak nagyanyámmal, hanem más nénikkel is. Aztán azt fölcsévélték, s édesapám bőröndszámra vitte a gyapjút Szatmárra. Többnyire pénzt kapott érte, és abból már könnyebben ment a taníttatásom, egy cseppet könnyebbült az élet. Aztán volt egy olyan útja, hogy két nehéz bőrönddel jött haza, de nem pénz volt benne, hanem könyvek. Valahol Szatmár mellett, egy valamikori földbirtokos vagy nemesi családot úgy megtépázott az új világ, a beszolgáltatás s a kulákság, hogy se ételük, se ruhájuk nem volt. Ők könyvet adtak a gyapjúért.
Emlékszel, hogy milyen könyveket?
Nagyon is! Ettől mindjárt a könnyem is kicsordul. Ezek a könyvek aztán a sok öröm mellett, sok bajt is csináltak, mert a többségük akkoriban betiltott könyv volt. Úgyhogy ezeket házkutatások követték, nem is egyszer. Már egy rádióért is felforgatták a házat. Volt úgy, hogy a kemence alatt egy süllyesztőbe kellett a könyveket, a rádiót elrejteni. Én akkor már tizenéves gyerek voltam. Édesapám falusi ember volt, de a maga módján kemény. Tudniillik kiadta nekem, hogy minden könyvet el kell olvasni, amit hazahozott. Nyírő Józseftől Az én népem, az Isten igájában, a Sibói bölény. Jókaitól a Csataképek, vagy Rákosi Viktortól a Korhadt fakeresztek, vagy a Hős fiúk, Vitéz Somogyváry Gyula: A hadtest hű marad, És Mihály harcolt, Ne sárgul, fűzfa, a Rajna ködbe vész, nem is tudom felsorolni. Mind betiltott könyvek voltak
Nem olyan világ volt mint ma, hogy egy keresőbe bepötyögöd, hogy csataképek a magyar szabadságharcról és kapsz több száz találatot. Édesapám mindent kikérdezett. Azokat a könyveket az egész falu elolvasta.
Kanyarodjunk vissza egy kicsit oda, hogy ebben a nehéz világban mit adott neked a családi környezet, az iskola, a közösség? Hogy néz ki az a csomag, amit kezdeti batyuként onnan magaddal hoztál? Morálisan, életvitel szempontjából, szeretetben, nevelésben, tudásban?
Gyermekként minden családban, már zsenge 5-6-7 éves korodban munkaerőnek számítottál. Az első munkaviszonyom az élettel az volt, hogy amikor elvetették a kendermagot, azt őrizni kellett, hogy a madarak ne szedjék fel. A kendernek fel kellett nőni, a kendert be kellett áztatni, ki kellett tilolni, a szálait meg kellett fonni, fel kellett vetni és megszőni ahhoz, hogy legyen belőle ing, ágynemű, zsák vagy amit akarsz. A másik ilyen munka, amit általában gyermekekkel végeztettek a mezei szántás és kapálás idején, hogy járni kellett a marhák előtt. Mutatni a tehénnek, hogy melyik sorban húzza végig az igát. Ha éppen egyebet nem, akkor hajtani kellett zöld ággal a marhákról a legyeket, amíg a szekérre a takarmány felkerült, mert azt télire be kellett tárolni. Arról nem is beszélve, hogy amikor akkora lettél, rögtön gereblyét, villát adták a kezedbe a takarmány betakarításhoz. Kaszálni 18 éves korunk előtt nemigen engedtek, de előtte már a szénacsinálásban szabályszerűen ki kellett venni a részünket. A kicsi kapát már 8-10 évesen használtuk, a kukoricából a gyomot kellett kiirtani. Időnként azért jutott idő játszadozni is. Voltak házi készítésű játékaink: parittya vagy csúzli, és csináltunk sárból különböző formátumú edényszerűségeket, amit ha odacsaptunk a cement oldalához, kipukkant és nagyot szólt. Ezt puskázásnak neveztük. Meg aztán mi is bújócskáztunk sokat. Télen szánkóztunk. Olyankor úgy megfagytunk, hogy a bőrcipő már kopogott, csonttá fagyott a lábunkon. Az öregek, a nagyszülők, akik az unokáktól általában nagyokat remélnek, sokat ültettek a térdükre, és tanítottak meséket, verseket. Aztán ahogy kicsit telt az idő, és nagyobbak lettünk, akkor rendszeresen eljártunk vallásórára, amit ugyan nem nézett jó szemmel a rendszer, de azért eljártunk. Ez volt az élet rendje. A tanítás egyházi vonalon is fontos volt. A vallásórán leadott anyagot otthon a szülők számon kérték. A szó szoros értelmében édesapámnak sokszor fel kellett mondani azt, amit tanultunk.
Aztán Székelykeresztúrra kerültél gimnáziumba.
Bajok voltak, nem ment nekem a tanulás. Nem is szándékoztam sokat tanulni, mert a nagyapám azt mondta, hogy csak egy kicsit üljek az iskolában, mert fizikailag még nem vagyok elég erős a kaszára, s a kapára, aztán ha kijártam még egy-két osztályt, utána hazajövök, és kezdem a gazdálkodást. Közben megcsapta a vidéket a kollektivizálásnak a szele, és akkor édesapámék ráéreztek, hogy hát itt nincs mit a föld körül gondolkodni. Volt egy olyan szokás a faluban, hogy minden házból egy gyermeket taníttattak, és nálunk úgy nézett ki, hogy valószínű, hogy én maradok a földművelő részlegen, Zsuzsika húgom pedig tanítónő lesz, őt taníttatják. Kijártam Keresztúron két évet, és akkor olyan címszó alatt, hogy a gyermeknek jobban utána kell nézni, elküldtek ahhoz a nagybátyámhoz, akinek apám vitte a gyapjút Szatmárra. Ő tanárember volt, úgyhogy ott nem volt mese. Utánanézett mindennek. Én pedig megtanultam, megírtam, megfogalmaztam, kijavítottam. Rendes ember volt, minden héten adott huszonöt lej zsebpénzt, s általában minden este két pofont.
Gyakorlatilag azt, hogy értelmiségi pályára kerültél annak köszönheted, hogy elindult a kollektivizálás?
Valószínű, hogy igen. Elképzelhető, hogy anélkül is valami szakmát tanítottak volna, de hogy pap nem lettem volna, az biztos.
És mikor fogalmazódott meg benned az, hogy te esetleg pap lennél?
Már érettségi előtt elhatároztam, hogy a teológiára felvételizem. Volt egy nagyon nagy nevű, nagy tudású papember a szomszédban, aki egyetemet is végzett, teológiát is végzett, francia szakos tanár is volt, és az ő hatására a vidékről legalább 5 vagy 6 fiatalember teológusnak ment. Ők vasárnaponként felöltöztek fekete ruhába, úgy mentek a templomba. Mindenki őket hallgatta. Nagyon-nagyon kecsegtető volt, nem is hittem, hogy én ezt utolérhetem. Így mentem a kolozsvári teológiára, amit jó eredménnyel elvégeztem. Nem készültem soha tudósnak, szép csendesen elvégeztem a papi munkámat, közben még mást is tanultam, más közegben is dolgoztam, és szemléltem egy világot, amiben már nem kellett palatábla. A 60-as, '70-es, '80-as évek diktatúrában teltek, egész addig, amíg aztán az 5. himnusz után a román rendszer is felrobbant, és jelenleg elárasztotta a fogyasztás a mi világunkat is. Ez az a világ, amiben az ember szája tátva marad. Olyan csodákban részesülsz naponta jó és rossz értelemben is, hogy azt hiszem ezt a ritmust nem lehet fenntartani. Az élet bizonyos vonatkozásaiban felfoghatatlan a romlás, főleg az erkölcsi tartás, az egymáshoz való viszonyulások terén. Jónak próbáltak nevelni minket. Aztán nézem a drága unokáimat, gyermekeimet és másokat. Más az érdeklődési körük, más a világ. Az én időmben olyan szabályok szerint kellett nevelkednünk, hogy ma már ez nevetséges. 200 évvel ezelőtt Torockó oskolamestere, Sebes Pál rigmusba foglalta a magatartások szabályrendszerét, mi eszerint nőttünk fel:
Jókor kelj fel, öltözz, mosdjál, az Istenhez fohászkodjál, mosd meg szádat, szemed, füled, mert frissebb lesz egész tested. Szoktasd hátra a hajadat, ne lepje be az arcodat, mindig nyakravalód légyen, mert a csóré nyak szégyen. Körmödet nagyra ne neveld, köntösödet be ne keverd, ruhádat portól megtisztítsd, csizmádat kicsinosítsd. Így menj ki az utcára, sokaknak szeme láttára. Menj az utcán szépen folyvást, nem kullogva, nem is futvást, ne andalogj, ne kiabálj, ne verekedj, ne hajigálj. Nagyobb ember elől térj ki, kalapot emelj és köszönj néki. Ha megszólít, frissen megállj, mit kérdez tőled, arra várj. Amit mond, azt megfogadd, ha elbocsát, hajtsd meg magad.
Szerinted mit mond ez a körülbelül húsz sor egy mai huszonévesnek?
Semmit. Kiröhög. És a többség, tisztelet a kivételnek, amikor mész be az ajtón, ha nem vigyázol, elüt.
Szomorú ez?
A letűnt palatáblák világából az ultraintelligenciáig nagyon-nagyon különleges út volt az én életem. Nem is tudom, remélem az EKG vonalam még nem akar kiegyenesedni, de 84 évnyi rátekintéssel visszanézve a múltra, nagyon-nagyon sok elgondolkodtató gyönyörűség és keserűség telepszik rám.
Hogy képzeled el ezt a világot messze túl a te életeden, mondjuk 50 év távlatában, amikor az unokáid megközelítik a te korodat?
Az biztos, hogy a hit az egy nélkülözhetetlen kelléke a további életnek, megmaradásnak. És nem kifejezetten csak a vallásos hitről beszélek, hanem az emberi hitről a jóban, a szeretetben. Ha valamiben, ami szent, nem tudunk hinni, ha teret veszít és odalesz a hitünk, nem tudom mi lesz az emberiséggel. A tudomány világában elmehetünk a Holdra, és hál' Istennek sikerült is még ennek a kis anyaországunknak is ebbe az irányba lépéseket tenni. Ez megható és nagy dolog, de a baj nem az égiekben és a súlytalanság világában van, hanem itt közöttünk. Szerintem itt lent is van bőven intézni és keresnivaló abban, hogy jobb legyen ez a világ. Nem csak mindig modernebb, hanem jobb is. És ezek nem tudományos vívmányok, hanem belső, lelki tényezők, amelyek igazításra várnak. Akárhova fejlődjenek a jövő generációi, az életben akkor is, és még mindig az egyetlen biztos kapaszkodó a becsületesség. Az Istenhit, az emberek közötti egészséges viszonyrendszerek és a sárba esettek kiemelése is mind-mind a becsülettel kezdődnek. És ez sokkal fontosabb, mint a tudás. Az életnek pedig az első számú kritériuma az egészség. Ha valamit tanácsolhatnék, ami nekem kimaradt az a sport. Szóval ezt ajánlanám az unokáimnak: vigyázzanak az életükre, az egészségükre, legyenek becsületesek és sportoljanak. Mindemellett egy pap nagytatának ahhoz is joga van, hogy azt tanácsolja: foglalkozzanak hitbéli kérdésekkel is.
Fotók: Farkas Dénes archívumából
Hány szögű a hópehely? Mitől (nem) színes a hó?
Téli hópehelykisokos
