Sárcsa, sárca, szacskó, hóda, tikhódas, fú: vagy tucatnyi névvel illették már vizes élőhelyeink jellegzetes madarát, a szárcsát. Országszerte gyakori madár, aki nem riad vissza az emberi jelenléttől: kifejezetten jól alkalmazkodik az emberek közelségéhez. Legjellegzetesebb ismertetőjegye fehér homlokpajzsa, ami szinte világít koromfekete tollazata között. Állományának nagy része a telet a délebbi vidékeken tölti, de az enyhébb telek miatt egyre több példány telel át idehaza is - akár a városi tavak közelében is megfigyelhetjük itt maradó egyedeit. Jellegzetes "piksz-piksz" kiáltásairól és ugatásszerű hangjáról távolról is felismerhető, így kiváló célpontja a megfigyeléseknek.
„A szárcsanemzetség világszerte elterjedt 13 faja abban különbözik a többi guvat-félétől, hogy lábujjai bőrkaréjokkal vannak ellátva. Testük erős, oldalt némileg lapított; nyakuk középhosszú, fejük meglehetősen nagy, csőrük összenyomott kúpalakú, széle kissé fogazott és éles. A családra jellemző homloklemezük nagy, lábuk elég hosszú, oldalt összenyomott és főleg karéjokkal ellátott hosszú ujjaival tűnik ki. Szárnyuk középhosszú, a második és harmadik evezője leghosszabb. 14–16 kormánytollból álló farkuk igen rövid és a fedőtollak alá van rejtve. Apró tollazatuk rendkívül sűrű. A szárcsa a nemzetség legismertebb faja. Tollazatának uralkodó színe meglehetősen egyhangú palafekete, amely fején és nyakán sötétebbnek, mellén és hasán világosabbnak látszik, mint a hátán. Szeme világospiros, csőre és homloklemeze vakító fehér, lába ólomszínű, sarkánál pirosas sárgászöld.
Magyarország terjedelmesebb nádas tavaiban, turjányaiban és egyéb állóvizeiben gyakori, sőt helyenként tömegesen előforduló madár. Elterjedése azonban túlnyomóan az Alföld és Dunántúl említett vízeire terjed ki, a magasabb hegyvidéket kerüli. A mezőségi tavakon még szintén igen gyakori. Korán érkező vonuló, többnyire már februárban „talicskáznak”, szólogatnak a vonulók, ősszel pedig csak jó későn novemberben, illetőleg az első fagy idején vonulnak el tőlünk.”- olvashatjuk leírását Az állatok világában.
A szárcsa (Fulica atra) tehát az alapvetően a sűrű, náddal, gyékénnyel gazdagon átszőtt, de hínárnövényzetben is bővelkedő vizeket kedveli: nagyméretű fészkét a nyílt vízhez közel eső sűrű nádas szélére építi. Fészekalja 6-12 tojásból áll, a fiókák három hétnyi kotlás után kelnek ki, és mindkét szülő részt vesz a nevelésükben.
Ha az első költés időben lezajlott és a fiókák önállóan lettek, a szülők újabb költésbe kezdhetnek, de ennek üteme évről évre igen változatos képet mutat.
A szárcsa étlapján túlnyomó részt növényi eredetű táplálékokat találunk: hajtásokat és magvakat, amelyeket csak ritkán egészít ki ebihalakkal és gerinctelen fajokkal. A bukómadarakkal rivalizál, és táplálékáért akár több méter mélyre is leúszik. Így ír róla Brehm: „Uszólábainak megfelelően a szárcsa többet van vízen, mint szárazon. A partra is elég sűrűn kimegy, különösen a déli órákban, hogy kipihenje magát és tollát megtisztogassa. Lábai kitünő evezők, mert ami a bőrkaréjokból lemegy szélességben, azt az ujjak hosszúságukkal bőven pótolják. A bukásban sok úszómadárral felveszi a versenyt. Tekintélyes mélységre le tud bukni és szárnyai segítségével jókora darabon elevez a víz alatt. Mielőtt a levegőbe emelkednék, jó darabon nekifut, t. i. szárnyait verdesve nyargal a vízen és lábaival oly erősen csapkodja a vízet, hogy messziről lehet hallani a robajt, amit ezáltal okoz.”
Tömeges megjelenése esetén a halastavakon komoly károkat okozhat a vízinövényzetben - azonban ez igen ritkán következik be. Ennek ellenére vadászható madár, azonban nincs jelentős vadászati kultúrája hazánkban. A szakemberek szerint a récék költőhelyén nem szívesen látott vendég, hiszen elfoglalja a tőkés réce élőhelyét, és a költési időszakban türelmetlenül viselkedik. Érdekesség vele kapcsolatban, hogy a lába nagyon jellegzetes nyomot hagy: átmenet az úszóhártyás és a gázlóláb között. Első ujjai hosszúak, úszóhártyája széles, és mély bevágás van minden ujjízületénél - ezeket felismerve könnyedén követhetjük nyomait.
Ha szeretnénk élőben is megcsodálni őket, akkor a Fertő-tavon, a Hanságban, de kisebb kavicsbányatavakon vagy csatornákon is nagy eséllyel távcsövünk elé kerülhetnek, a Velencei-tó is kedvelt élőhelyei közé tartozik, de megfigyelhető a tatai Öreg-tavon és a Tisza-tavon is, ahogyan az sem ritka, hogy megjelennek egyedei a Városligeti-tónál, a Feneketlen-tónál vagy akár a Szeged, Debrecen, Győr vagy Pécs környéki tavakon.
A halastavakon okozott károk és a rivalizálása mellett azonban fontos kiemelnünk értékeit is, hiszen táplálkozási szokásaival segíti az ökoszisztéma egyensúlyának fenntartását: szabályozza az algák és a vízinövények mennyiségét, ezzel megelőzi túlzott elszaporodásukat, ami más fajok élőhelyét is veszélyeztethetné.
Ráadásul táplálkozása során sok növényt felaprít, felkavarja a vízfeneket, ezzel pedig elősegíti a szerves anyagok lebomlását és a tápanyagok körforgását is. Nem mehetünk el amellett sem, hogy a szárcsa fontos táplálékforrás számos ragadozó számára (róka, vidra, sas), amivel hozzájárul a természetes ragadozó-préda rendszer fenntartásához, és mivel érzékeny a vizek eutrofizációjára, a vízszint-ingadozásokra és a nádasok állapotára, fontos indikátorfajnak is tekinthető. A megfigyelések szerint, ha egy területen stabil szárcsaállomány figyelhető meg, akkor az egészséges élőhelyre és megfelelő táplálékkínálatra utal.
Életmentő növények az emberiség történetében
A természet igen drága kincs- vigyázzunk rá!
