Az ember úgy lép be a Fiumei úti sírkert területére, mintha egy parkba érkezne: füves területek, fák, ligetek, levegő, madárhang. Aztán néhány perc után világossá válik, hogy ez a zöld nem pusztán díszlet, hanem fedőréteg. A fű alatt életek, történetek húzódnak, egymásra rétegződve, elmozdítva, néha szó szerint is áthelyezve.
Szeretem a temetőket, a halottak csendjét, és az emlékezésre ítélt történeteket. A kolozsvári Házsongárd a fiatalkori bóklászásaim egyik kedvenc helyszíne volt. És amikor azt mondtam, hogy a Házsongárdi temető olyan, mint egy nyitott történelemkönyv, egy időn kívüli világ, ahol minden kő, minden négyzetméter történeteket mesél, akkor ugyanezt a mondatot a Fiumei úti sírkert kapcsán talán csak annyiban módosítanám, hogy itt, ezek a négyzetméterek függőleges irányban is több rétegben rejtenek életeket. Megállni egy sírnál, emlékezni az elhunyt életére mindig megindító, de merőben más érzés olyan talajon sétálni, amely ha beszélni tudna, minden lépésnél emberi sorsok sokaságát mesélné el.
A temető 1849. április 1-jén nyílt meg, amikor a szabadságharc még javában zajlott. A városban fegyverropogás, a föld alatt már az első sírok. Az isaszegi csatában megsebesült honvédeket a Rókus Kórházba szállították. Akik ott haltak meg, ide kerültek eltemetésre, ők lettek a sírkert első halottai. A halál a harcok mellékterméke volt. A temető eredetileg több mint száz hektáros terület volt, ma 57 hektár. Ez a zsugorodás önmagában is jelképes: mintha a múlt térigényét időről időre újraszámolnánk. A mondat pedig, amely a séta során elhangzik: „mindenhol, ahol a füvön járunk, halottakon járunk” furcsán átélhetővé teszi, hogy a jelen, szó szerint a múlton halad.
A Fiumei úti sírkert története nemcsak arról szól, kik nyugszanak itt, hanem arról is, kiket és miért mozdítottak meg végső nyugalmukban is. Az 1950 és 1990 közötti időszak különösen sok sebet hagyott maga után: a temetőt lezárták, és tömeges sírfelszámolások kezdődtek. Hivatalosan „lejárt” sírokról beszéltek, a gyakorlatban azonban politikai és ideológiai szempontok döntöttek. Voltak sírok, amelyeket eltüntettek, kipucoltak, másokat áthelyeztek, és voltak olyan területek, amelyek teljesen kiürültek. A kommunista emlékezetpolitika végül felismerte, hogy nem elég rombolni: be is kell költözni a nemzeti panteonba. Így kerültek egymás mellé 1848-49 hősei és a munkásmozgalom vezetői. A halottak így váltak eszközzé egy élők közötti versenyben.
Az ismert nevek közül is sokakat utólag helyeztek ide. Ha a Jókai-mauzóleum és a mellette lévő két árkádsor környékén sétálunk, az úgynevezett Budai Pantheon nevű részen, szinte minden itt nyugvó a mai Kongresszusi Központ előtti Gesztenyés-kertből került ide, amikor az ott lévő temetőt felszámolták.
A „nyugodjon békében” ebben a közegben különösen törékeny kívánság. Sokaknak nem adatott meg a zavartalan nyugalom: maradványaikat ide-oda mozgatták, nevüket lecsiszolták, majd később újra felvésték. A béke itt nem végleges, hanem korszakfüggő volt.
Többrétegű volt számomra ez a temetői séta. Egyrészről volt egy pont a Fiumei úti sírkertben, ahol a gondolataim átváltottak történelmi emlékezésből felismeréssé. Amikor az ember egymás után halad el Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Batthyány Lajos síremléke mellett, megnézi a mauzóleumokat és a koporsókat, meghallgatja a temetésük, síremlékük történetét, a politikai cselekedeteik mögötti tudást, elhivatottságot, kitartást és hitet, egyszercsak a magyar történelem elvont ismeretből arcokká, személyiségekké lesz. Ezek az emberek harcoltak, hittek, döntéseket hoztak, tévedtek, esendőek voltak és meghaltak. Egy szó, mint száz: éltek. És mind itt vannak, ebben a földben. A sírkert ebben az értelemben nem lezárás, hanem összegzés. Egy nemzet története, amely nemcsak elszenvedett eseményekből áll, hanem vállalt felelősségekből is. Ezek az emberek mindannyian irányt kerestek. Nem mindig találtak, nem mindig győztek, de mindig kockáztattak. A saját szabadságukat, életüket, jó hírüket tették fel arra, amiben hittek.
A séta során az ember valahogy észrevétlenül kiegyenesedik. Nem azért, mert minden rendben volt a múltban, hanem azért, mert voltak, akik megpróbálták rendbe tenni. A Fiumei úti sírkert ebben az értelemben nem a veszteségek katalógusa, hanem a magyar politikai, történelmi, művészeti, irodalmi és szellemi tehetség és bátorság térképe. És talán ez az a pont, ahol a séta már nem csak múltidézés, hanem identitás lesz. Annak a csendes, de makacs érzésnek a felismerése, hogy ehhez a történethez tartozni örökség. Hogy lehet vitatkozni, kételkedni, kritikusnak lenni, de közben mégis felemelő tudni: voltak előttünk is olyanok, akik a legnehezebb pillanatokban sem engedték el azt a gondolatot, hogy Magyarország több lehet, mint aminek éppen akkor látszott. A Fiumei úti sírkert ezért nemcsak emlékezésre tanít, hanem tartásra is. Arra, hogy a történelem nagyjai nem azért nagyok, mert tévedhetetlenek voltak, hanem mert volt bátorságuk felelősséget vállalni egy egész közösség sorsáért.
Ugyanakkor számomra a sírkertben különös felismerés volt az is, hogy milyen gyorsan válik irrelevánssá mindaz, ami bárki magánéletében valószínűleg élet-halál kérdésnek számított. A szerelem, a hűtlenség, az árulás, a megszégyenülés, a féltékenység, azok az érzelmek, amelyek képesek voltak teljes sorsokat elbillenteni, döntéseket kikényszeríteni, műveket megszülni vagy éppen elnémítani, itt már nem kérnek maguknak teret. A föld alatt nincs erkölcsi ítélet, nincs igazságosztás, nincs magyarázat. Ami az életben a ráció mellett emocionálisan valószínűleg minden cselekedetet befolyásolt, az a halálban elcsendesül.
A „nagy emberek” esetében ez az elcsendesülés különösen látványos. A közéleti szerep, az irodalmi életmű, a történelmi tett mindent betakar: a sír felirata nem beszél szerelmi háromszögekről, megbocsátásról vagy el nem mondott mondatokról. A magánélet eltörpül a teljesítmény mellett, mintha nem is az lett volna maga az élet, hanem csupán egy mellékszál. Pedig gyakran éppen ezek a mellékszálak voltak azok a belső harcok, amelyek nélkül sem mű, sem döntés, sem sors nem született volna meg.
A halál rendje azonban más logika szerint működik. Itt már nem számít, ki kit bántott meg, ki kinek nem tudott megbocsátani, ki mit áldozott fel a hivatásért vagy a hatalomért. A sírok egymásmellettisége nem rangsorol, nem old fel, nem magyaráz. Csak azt mondja ki csendben: mindez egyszer fontos volt, és végül ennyi maradt meg belőle. A valódi élet nem csak a kőbe vésett érdemekben rejlik, hanem azokban a láthatatlan, törékeny emberi viszonyokban is, amelyekről ma már csak ritkán esik szó.
Batthyány Lajosról mindenki tudja, akit kicsit is érdekelt valaha a nemzeti múlt, hogy Pesten végezték ki, a belvárosban, ott ahol a Batthyány-örökmécses áll. Eredetileg fel akarták akasztani, de a felesége, gróf Zichy Antónia, becsempészett neki egy kést, amivel a gyengesége miatt ugyan már nem tudott elég nagy sebet ejteni a saját nyakán ahhoz, hogy önkézzel vessen véget az életének, de annyira megsebezte magát, hogy nem lehetett felakasztani. Végül is golyó által halt meg. Jeltelen sírba akarták eltemetni, hogy ne váljon zarándokhellyé a nyughelye, de egy élelmes ferences szerzetes és a józsefvárosi plébános ellopták a holttestét, és elvitték a belvárosi ferences templomba. Ott, a Ferenciek terén, a szerzetesi kriptában temették el. A kiegyezés után, 1870-ben óriási díszpompával a Nemzeti Múzeum előtt ravatalozták fel, és onnan kísérték ide, végső nyughelyére. A mauzóleum tisztán közadakozásból épült. A Habsburg-udvar nyilvánvalóan nem akart hozzájárulni a költségekhez, de Zichy Antónia, a felesége, aki élete végéig feketében járt, nem is engedte volna, hogy ebbe bármilyen közpénz kerüljön.
A mauzóleumban ma Batthyány Lajos miniszterelnök mellett nyugszik felesége, Zichy Antónia és két gyermekük, Batthyány Elemér és Batthyány Ilona. Batthyány Ilona egyetlen gyermeke 5 éves korában betegségben meghalt. A Batthyány családnak ez az ága két generációval később ki is halt, mert a másik gyermek, Batthyány Elemér beleszerelmesedett a Habsburg család egy távoli ágához tartozó leánykába, és amikor ezt az édesanyja megtudta, azt mondta neki, hogy ha abból a családból nősül, amelyik az édesapját meghurcolta és kivégezte, akkor ő öngyilkos lesz. Batthyány Elemér, az édesanyja életéért és az édesapja emlékezetéért úgy döntött, hogy nem veszi el azt a lányt, viszont soha többé nem is nősült meg. Eddig a történelmi és családi tények, és a közéleti emlékezet. Azt már kevesebben tudják, hogy két Zichy nővér, Antónia és Karolina szíve szakadt bele a közös férfi iránti szerelembe. Ez a történet pedig túl a honleányi feladatokon, nagyon sok lemondásról, szenvedésről és fájdalomról is szólt.
A Fiumei úti sírkert konfliktusmentesen elbírja Ady és Léda földi maradványait. Az a kapcsolat, amely életükben szenvedély, kiszolgáltatottság és fájdalom volt, itt már egyik oldalon sem követel semmit. És bár az “Elbocsátó szép üzenet” - amíg létezik magyar költészet, - sosem fogja élét veszíteni, addig a költő és a múzsa földi maradványai békében megférnek egymás közelségében.
Hogy Babits és Csinszka, Ady özvegye között a valóságban milyen érzelmek léteztek, ki tudja. Az viszont tény, hogy Szabó Lőrinc azután, hogy eljegyezte Tanner Ilonát, lemondott a frigyről Babits javára. Így lett a későbbi, felvett nevén Török Sophie Babitsné. Az ő élete gyakorlatilag bármelyik mai celeb botránykódexét verné, ha utánaolvasunk, elég meglepő történeteket találunk. Ezzel együtt Babitsné nemcsak feleségként, hanem írónőként is nyomott hagyott a magyar irodalom történetében.
Ezek után talán már nem is meglepő az a béke, amely Szabó Lőrinc és felesége, Mikes Klára között egy sírfeliratban létrejön. Egy házasság, amelyet végigkísért a harmadik jelenléte, a hallgatások, a versekbe rejtett árulások, öngyilkosságokkal és tragikus végzetekkel kísért önfelmentések egész sora. Irodalmi remekművek és szenvedés. Amit az élet nem tudott rendbe tenni, azt a halál végül egyszerűvé tette.
A halálban Laborfalvi Róza és Jókai Mór sem magyarázkodnak egymásnak és a világnak, és Kosztolányiné sem fogalmaz új levelet Radákovich Máriának, pedig amit papírra vetett akkoriban sem számított nyomdafestéket tűrőnek:
„Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyén szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől – sajnos joggal – rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát.”
Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni sírja is megpróbáltatásokkal és szenvedésekkel teli életeket rejt. Itt, a sír mellett elolvasni a “Nem tudhatom…” című költeményt nem egyszerűen megrázó, irodalmi alapélmény, hanem valóságosan is érezhető fájdalom.
A Fiumei úti sírkertben az emberi történetek és kapcsolatok már nem harsányak. Nincs folytatás, nincs tanulságként kiírva, ki nyert és ki nem, ki volt a „hibás” vagy ki volt az „áldozat”. Az egymás mellé kerülés nem igazságot vagy megoldást szolgáltat, hanem elcsendesít. A konfliktusok elnémultak, a történelem lezárta a sorsokat, és csak a Jóisten tudja, hogy ami az életben esetleg sosem adatott meg: szabadság, megbocsátás, kibékülés, végső szakítás vagy éppen együtt-maradás a halálban feloldódott-e.
Számtalan cikk születhetne a sírok történetéből, egy-egy életutat csak egész regények mesélhetnének el, de e szubjektív írás után maradjunk annyiban: látogassanak el a Fiumei úti sírkertbe. Lehetőleg egy vezetett sétán.
A csend, ami beszél
Séta a Házsongárdi temetőben
