Az elmúlt évezredek küzdelmek és kihívások egész sora elé állították az emberiséget - leküzdésükhöz pedig a legváratlanabb helyekről érkezett a segítség: a természet néma testőreitől. Mert bizony történelmünk során számos olyan növénnyel akadt dolgunk, amelyek nélkül ma már valahol máshol tartanánk.
Legyen szó éhínségekről, járványokról, gazdasági válságokról vagy éppen közlekedésről: a növényekre mindig számíthattunk. Ott voltak velünk, amikor a maláriával harcoltunk, segítettek felfedezni az aszpirint, döntő szerepük volt a fájdalomcsillapítás mai erejének kialakulásában és emberek milliói számára jelentették a túlélést a legszűkebb időkben is. Számos növény játszott kulcsszerepet az emberiség történetében, aminek jelentőségét sohasem feledhetjük.
Itt van rögtön egy ma már hétköznapinak számító élelemforrásunk, a burgonya. A ma már tömegcikként emlegetett növény nem is olyan régen még egész nemzetek életét mentette meg - hiánya pedig egész országok életét tette tönkre: gondoljunk csak az 1845–1852-es ír burgonyaéhségre. Az ír történelem egyik legsúlyosabb katasztrófája volt, melyet a Phytophthora infestans nevű burgonyavész okozott. A burgonyavész tönkretette Írország burgonyatermésének legnagyobb részét, és mivel a burgonya az ír parasztság elsődleges táplálékának számított, a termés megsemmisülése komoly éhínséghez vezetett. A becslések szerint egymillió ember halt meg éhezésben vagy a hiánytünetek okozta megbetegedésekben, és olyan mértékű tömeges kivándorláshoz vezetett, amely jelentősen megingatta az ország stabilitását. A becslések szerint közel másfél millió ember hagyta el az országot, így Írország lakossága közel 25 százalékkal csökkent, és egészen a 20. század közepéig nem is érte el újra az 1840-es szintet. A szakemberek szerint ez volt az egyik legnagyobb 19. századi európai humanitárius katasztrófa, ami egyben bebizonyította azt is, hogy mekkora szerepet tölt be a természet és annak rendje mindennapi életünkben.
És egy pillanatra fordítsuk meg az ír példát, és vizsgáljuk meg a burgonya szerepét egy másik nézőpontból: a burgonya - meghonosítása után - egész Európában elterjedt, mert egy megbízhatóbb, kalóriadúsabb és kisebb területen is elegendő élelmet adó növénynek számított. Elterjedésének jelentős hatása volt Európa mai képének alakulásában is: a burgonyaalapú étrend közvetlenül hozzájárult ahhoz, hogy Európa lakossága 1700 és 1900 között drámaian megnövekedett. Poroszországban II. Frigyes „burgonyarendeletei” írták be magukat a történelembe: a 18. században Poroszországot komoly élelmiszerhiány sújtotta, azonban II. (Nagy) Frigyes felismerte, hogy a burgonya sokkal ellenállóbb a hagyományos gabonaféléknél, és elrendelte, hogy a burgonyát kötelezően termesszék bizonyos vidékeken. A termesztést katonai védelemmel biztosította, és még oktatást is elrendelt a más kultúrákról áttérő gazdák számára, hogy sikerre vigye az éhínséget megoldó burgonya termesztését.
„Poroszországba először a „nagyválasztó", Frigyes Vilmos vitte be még 1651-ben, de csak mint dísznövényt, s csak unokája, I. Frigyes Vilmos király iparkodott „népszerűsíteni" termelését, a maga brutális módszere szerint orr- és füllevágással fenyegetve azokat, akik megtagadják ültetését. Ámde termelése igazán csak Nagy Frigyes alatt lett általánossá, amikor a hétéves háború ínséges éveiben valósággal az éhhaláltól mentette meg Poroszország lakosságát, s bátran el lehet mondani, hogy Nagy Frigyes és Poroszországa hétéves háborút krumplival fejezte be diadalmasan.”- olvashatjuk a feljegyzésekben.
De később sem lett kisebb szerepe az emberek életében: az 1770-es és 80-as években Lengyelországban komoly gabonaválság ütötte fel a fejét, és csak a burgonya elterjedése volt az, ami sok helyen képes volt megakadályozni a tömeges éhínséget, köszönhetően annak, hogy még a rossz időjárási körülmények között is adott valamennyi termést. A Habsburg Birodalom hegyvidékein a rossz gabonatermés igen gyakori volt - ezeken a vidékeken a burgonya életmentő pótló élelmiszerként állta meg a helyét, és hozzájárult ahhoz, hogy ezek a közösségek elkerüljék a tömeges éhezést.
Hasonlóan fontos táplálékforrás a rizs is, ami ma már a világ lakosságának közel fele számára alapélelmiszer, ahogyan a kukorica is, ami például a spanyol hódítás után vált új táplálékforrássá és a túlélés eszközévé. Afrikában a kukorica jelentős szerepet játszott az éhínségek leküzdésében, és a belőlük készült élelmiszerek rendszeresen mentették meg az éhhaláltól a legkisebbeket is. De itt van az idehaza is ismert - bár sokszor méltatlanul mellőzött- csalán is, aminek szerepe nagymértékben felértékelődött a háborús években: vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag növényi részei megelőzték a tápanyaghiányos betegségek kialakulását, miközben a rostjaiból készült ruhák a hadsereg számára biztosították a téli védelmet.
Kevesen tudják, hogy az aloe vera nedvét már a II. világháborúban is alkalmazták a sebesültek ellátásakor, a papaya pedig a skorbut megelőzésében tett jó szolgálatot - a dél‑tengeri és karibi tengeri expedíciók során életmentő gyümölcsként szolgált volt a tengerészek számára. A Cinchona officinalis kérgéből kivont kinin évszázadokig a malária fő gyógyszere volt.
„…a chininről idestova háromszáz éve tudnak s a londoni Welcome Historial Museumban, ahol a gyógyszerek legtökéletesebb gyűjteménye van, mostanában rendezték el a különböző chinchonák kérgéből nyert chininfajtákat. Ott látható a II. századbeli Conizaresnek, az ecuadori államügyésznek őrölt chininpora, amellyel a perui alkirály fiatal feleségét, Cinchon grófnőt (innen a »cinchona« elnevezés) kezelte s mellette van a délamerikai jezsuiták kardinálisának de Lugonak kézi chinin gyógytára is, amelyet a későbbi jezsuita rendek örököltek. (Minthogy ezzel szép eredményeket értek el, a nép évszázadokon át »jezsuita gyógyszer«-nek nevezte a chinint). Európában, II. Károly angol király orvosa, Talbot használta először és sikeréért a lordok házának lett tagja. 1830- ban, tehát kerek száz évvel ezelőtt, amikor a franciák Algirt elfoglalták, a tropikus égöv alatti maláriától, az év június—októbere között, az algiri megszálló csapatok ezerszáz főnyi legénységéből nyolcszáz halt meg. 1833-ban már 5500 volt az elpusztult katonái száma, amikor Maillot katonaorvos chininkurával vetett véget a pusztító kórnak, amely már arra késztette a francia kormányt, hogy Algír kiürítésének tervével foglalkozzon. Maillot már Pelletier—Caventon módszerével készített chinint adagolta, amelyben az idegen, káros anyagokat vegyi preparátumok kötötték le”- olvashatjuk Kázmér Ernő 1930-as írásában.
De itt van a kender is, amit az első olyan ipari növényként tartanak számon, ami nélkülözhetetlen volt a civilizációs infrastruktúrák kialakulásához: a belőle készült hálók és kötelek pótolhatatlanok voltak a régi hajósok és a hadsereg mindennapjaiban. A fokhagyma antibakteriális tulajdonságai miatt régen a fertőzések elleni küzdelem egyik főszereplője volt: már a középkori pestis idején is használták, sőt: a történészek szerint az ókorban az egyiptomi munkások fokhagymát kaptak mintegy munkahelyi egészségvédelemként. „Hérodotosz, Egyiptom történetéről szóló munkájában számol be a Kheopsz piramis falán látható feliratról, miszerint a piramis építői rengeteg retket, hagymát, fokhagymát fogyasztottak el. A fokhagyma olyan értékes volt, hogy hét és fél kilójáért egy egészséges, erős rabszolgát lehetett venni. A hagyomány szerint, amikor a hagyma- és a fokhagyma szállítmányok nem érkeztek meg időben a piramisépítőkhöz, a történelem első sztrájkja (4500 évvel ezelőtt!) tört ki emiatt.”- olvashatjuk a Tarka Világban.
De nemcsak a történelemkönyvekben nyerhetünk tanúbizonyságot növényeink hatalmas erejéről, hiszen ma is itt élnek velünk gyógyszereinkben, tudományunkban, túlélésünk biztosításában. A gyűszűvirág például a szívbetegségek kezelésében tölt be nélkülözhetetlen szerepet, a fehér fűz nélkül pedig talán ma sem ismernénk az aszpirint. És bár már az egyiptomi, görög és római orvosok is feljegyezték, hogy a fűz kérgéből készült főzet csökkenti a lázat, a fejfájást, az izom- és ízületi fájdalmakat, a fehér fűz kérgének hatóanyagait csak a 19. században kezdték izolálni. Kiderült, hogy a benne található szalicilsav egy erős fájdalomcsillapító, láz- és gyulladáscsökkentő vegyület, amivel csak az volt a baj, hogy komoly gyomorirritációt okozott. 1897-ben azonban a német Bayer cég kémikusa, Felix Hoffmann kémiailag módosította a szalicilsavat, így megszületett az acetilszalicilsavnak nevezett vegyület, amit aszpirinként kezdtek forgalmazni.
Ha kicsit elmerülünk a farmakológia tudományában és történetében, akkor sorra fedezzük fel azokat a növényeket, amelyek mai gyógyszereink megszületéséhez segítettek hozzá bennünket, mintegy bizonyosságot nyerve annak az örök igazságnak, hogy a természet és annak minden eleme nélkülözhetetlen életünk és jövőbeli boldogulásunk számára.
Kopasz, bajor és arany kivi
Miben rejlik a különlegességük?
