Magyarország madarai: a sordély

Ha a sordély valahol jól érezte magát, annak látható jele is volt: bizony az elégedett madár szép kerek testet növesztett magának. Mivel a télen mindig fel-felszaladtak azok a plusz grammok,

a régmúlt időkben nemcsak a táj egészségének indikátoraként számítottak rá, hanem mint kiváló madárpecsenyét is nagy becsben tartották.

A sordély (Emberiza calandra) az 1800-as évek végén még igen gyakori lakója volt hazánknak, azonban az 1930-as évek beszámolóiban már nagymértékű megfogyatkozásáról panaszkodnak.

Fotó: 123RF 

„Ősszel és télen 100-as csapatokba is verődött s annyit lehetett látni néha egyetlen egy fán. Négy-öt év óta ez az állapot tökéletesen megváltozott, mert mint fészkelő talán teljesen eltűnt és télen át csak ritkán látható egy-egy példány. A jelenségnek semmiféle valószínű okát nem tudnám adni, mert termelési és talajminőségi viszonyainkban semmi olyan változás nem állott be, amely létfeltételeit ilyen jelentékeny mértékben befolyásolhatta volna” – olvashatjuk az Aquila hasábjain.

Ugyanezt támasztják alá más területen végzett megfigyelések is: Bársony György például arról számolt be, hogy Borsod megyéből is hamar eltűntek a sordélyok: „Borsod vármegyei Hejőszalonta község területén 1913. április 28-án telepesen fészkelve találtam, olyformán, hogy kb. 30 méter átmérőjű területen 17 pár fészkelt. Ősszel 100-as csapatokban járta a határt. Jelenleg alig néhány pár látható ugyanott, holott sem a fészkelési terület sem a létfenntartási feltételek nem változtak.” 

Fotó: 123RF 

Azóta már tudjuk, hogy az egyre intenzívebbé váló mezőgazdaság, a táj átalakítása és a táplálékláncba történő drasztikus beavatkozások, illetve a környezeti feltételek gyors változása vezettek odáig, hogy a sordély tömegesen fészkelő madárból egy viszonylag ritkán látható fajjá vált Magyarországon.

Egy azonban biztos:

a nálunk előforduló sármányfajok közül az egyik, ha nem a legtermetesebb madár, amit testi adottságai alapján inkább a mezei pacsirtákhoz lehetne hasonlítani.

Tollazata barnás, gyakorlatilag szinte jellegtelen, így könnyedén beolvad kedvenc területeibe: a fákkal elszórtan borított legelőkbe, bokrosokba és szántó melletti fasorokba (különösen azok szélső peremein). A sordély ugyanis a nyílt, bokrokkal tarkított területeken, az árokpartok, töltésoldalak és gabonatáblák mentén találja meg a boldogulásához szükséges feltételeket, így a sűrűn benépesített erdős részeken aligha találkozhatunk vele.

Fotó: 123RF 

Hangja számos amatőr népi nyelvművelőt megihletett, így

a leírásokban közel tucatnyi néven találkozhatunk vele: előszeretettel hívták surdénak, csordénak, csicsirinek vagy szürke sármánynak is.

Sajnos hiába a népszerűség: mivel a sordély a talajon, annak mélyedéseiben fészkel, nagymértékben ki van téve a ragadozók általi veszélynek, ami ugyancsak szerepet játszott populációinak csökkenésében. A tojó igyekszik ezt a hátrányt leküzdeni, méghozzá azzal, hogy a fészkét gondosan elrejti. Évente két alkalommal is költhet, alkalmanként 4-5 fiókának adva életet (a második fészekaljnál azonban ez 2-3 fiókára is csökkenhet). 

Fotó: 123RF 

A hímről nem sok jót mondhatunk:

kifejezetten csapodár madár hírében áll, hiszen képes akár egy tucatnyi tojóból álló háremet is összedalolni magának, akiket a párzás után gyakorlatilag magukra hagy.

Fotó: 123RF 

A tojó egyedül kotlik, és a fiókanevelés összes feladata is rá hárul. Munkáját azonban kiválóan végzi, ugyanis a fiókák gyorsan növekednek, és már 12 napos korukban elhagyják a szülői fészket. Nem csoda, hogy ennyire hamar megerősödnek, hiszen a sordély bár magevő, fiókáit rovarokkal, pókokkal táplálja, és a nyári hónapokban a szülők is részben állati táplálékot választanak maguknak.

A sordély 1901 óta élvez védettséget hazánkban, természetvédelmi értéke 25 000 forint. 

Nyitókép: 123RF