A bütykös hattyú fészkelése márciustól augusztusig tartja lázban az országot, de talán még ennél is izgalmasabb a telelő példányok érkezése, hiszen a keményebb teleken hattyúk ezrei is meglátogathatják a magyar földeket – zömmel a Német–Lengyel-Alföld területeiről.
A szakemberek szerint a hazai fészkelők száma 350–450 párra tehető, és az elmúlt években számuk az Alföldön is emelkedett.
A bütykös hattyú történetének fontos része, hogy az írásos források szerint a 18. században még őshonos fészkelője volt Magyarország déli mocsaras területeinek, bár az ezt követő időszakok megfigyelései és ornitológiai feljegyzései úgy emlegetik, mint idehaza nem, vagy szinte sosem fészkelt madárfajt.
Horváth Jenő és Dr. Kárpáti László írt egy részletes tanulmányt a bütykös hattyú (Cygnus olor) magyarországi terjeszkedéséről 1985-ben, az ebben összegyűjtött megfigyelések pedig jól mutatják, hogy a faj hazai terjeszkedése és jelenléte sok kérdést vethet még fel.
A feljegyzések szerint 1875-ben Hódmezővásárhely közelében észlelték egy pár költését, de ezt végül nem tudták minden kétséget kizáróan bizonyítani, és egyes vélemények szerint a bütykös hattyúnak vélt pár akár énekes hattyú is lehetett. A pontos azonosítást évtizedekig nehezítette az a körülmény is, hogy számos esetben betelepített madarak akadhattak a megfigyelők útjába, hiszen ebben az időszakban az egész kontinensen előszeretettel tartottak félvad példányokat díszmadárként a városi parkokban.
A háziasítás következményeként az ember közelében fészkelő madarak egy idő után genetikai változásokon is átestek,
amiben nagy szerepe volt a tenyésztői kiválogatásnak is: a legismertebb különbségnek az számított, hogy az úgynevezett beltenyésztett populáció fiataljainak lába lilásvörös volt, míg a vadon élő fajtársaké szürke. Így hát érthető, hogy teljes bizonyossággal igen nehéz megállapítani, mikor, hol és mennyi bütykös hattyú volt valójában a magyar vidéken.
Egy azonban bizonyos: az 1970-es évek végétől újra terjedni kezdett a hazai vidékeken, és gyakorta tűnt fel a Dunántúlon, majd 1982-től a Balatonon is megtelepedett. Ezekben az években még „madarásznaplójába pirossal jegyezte fel, aki megfigyelhette, hogy ezzel is kiemelje, emlékezetessé tegye a ritka találkozást”, olyannyira szenzációnak számított jelenléte. Az 1990-es évek elején teljes hazai állományát még mindösszesen 65–70 párra becsülték, ez 1997-re körülbelül 150 párra emelkedett, 2005-re pedig elérte a 389 párt.
A faj elterjedését kutató szakemberek szerint az állomány növekedésének két fő oka a hattyúk kultúrakövető viselkedése és a klímaváltozás.
Megítélése igen kettős: egyfelől a mesevilágban betöltött helyéből eredően egy széleskörben kedvelt faj, amit önkéntelenül is igyekeznek segíteni az emberek, másfelől viszont fenntartásokkal kezelik agresszivitásra hajlamos viselkedése miatt. Számos megfigyelés számol be arról, hogy kiváltképp a költési időszakban más fajokkal szemben igen agresszív:
a szárcsák, az üstökösrécék és a nyári ludak is többször összetűzésbe keveredtek vele.
És bár a nyári ludak esetében összetojást és bütykös hattyúk fiatal nyári lúd követését is dokumentálták, tény, hogy az agresszív viselkedési jellemző még okozhat gondot a más fajokkal történő együttélés során.
De hogy a pozitívumokra fókuszáljunk: a bütykös hattyú védelmében fontos kiemelnünk, hogy kifejezetten pozitív hatása is van az életközösségen belül, méghozzá az, hogy
„a téli időszakban lékek (lihogók) taposásával és a vízi növényzet felszínre hozásával asztalközösséget teremt más lúdalakú madarak számára, megkönnyítve azok telelését”
– írja róla a védett fajok adatlapja.
Fészkét nádasokba rakja, és olyan helyet választ, ahonnan könnyen kijut a nyílt vizekre. Nagy méretű fészkébe 6-7 tojást rak, ezeken csak a tojó kotlik, miközben a hím a fészket őrzi. A fiókák kikelésük után árnyékként követik szüleiket, eltanulva tőlük mindent, ami felnőtt létükhöz szükséges lehet. Főleg vízinövényekkel táplálkoznak, amit a vízfelszín alatt szakítanak le, de kis mennyiségben állati eredetű táplálék is szerepel étrendjükben.
Kedvenc csemegéik között szerepel a tündérfátyol (Nymphoides peltata) hajtása.
A több száz évvel ezelőtti állapotokhoz képest a bütykös hattyúk viselkedése megváltozott: az együttélés következtében sokkal bizalmasabbá váltak az emberekkel. A folyamatos etetés bizonyos szempontból segítette az alkalmazkodást és a téli életben maradást, azonban ennek negatív hatásaira egy korábbi írásunkban már felhívtuk olvasóink figyelmét. És ahol az ember beavatkozik, ott a legtöbbször a természet látja kárát: gyakorlatilag nincs ez másképp a bütykös hattyúk esetében sem.
A több száz méteres territóriumot védő hattyúk elszaporodása ugyanis negatív hatással lehet más fajok életére és boldogulására, így számos védett fajunk szorulhat ki egy-egy élőhelyről. Nem véletlen tehát, hogy egyes területeken már szabályozzák a hattyúk állományát: a tojások elszedésével, a kotlott tojások lakkozásával (krilán lakkos lefújásával) igyekeznek megakadályozni a túlzott szaporulatot.
Mivel a hattyú az ember számára kedves, védendő madár, a természetvédelem szakembereinek az is nagyon fontos feladatuk, hogy a közvéleményt őszintén és megfelelő tudományos alapossággal tájékoztassák a bütykös hattyú életéről, annak hatásairól, az általa okozott nehézségekről és az életébe történő beavatkozások okairól. Nem lehet tehát felelőtlenül eljárni:
a legfontosabb, amit tehetünk, hogy kerüljük a hattyú etetését, és tájékozódunk azzal kapcsolatban is, hogy más madárfajokra milyen hatással van térfoglalása.
Emellett természetesen vigyázzunk rá, hiszen a bütykös hattyú (Cygnus olor) 1954 óta védett Magyarországon, természetvédelmi értéke 25 000 forint.
Nyitókép: 123RF
