Az 1907-es év beírta magát a Hortobágy történelmébe: Schenk Jakab emlékezett meg az ott átéltekről az Aquila hasábjain, ahol arról számolt be, hogy a marokkói sáska (Dociostaurus maroccanus) hatalmas tömegei lepték el a Hortobágyot. Az általuk jelentett veszély annyira súlyos volt, hogy a Földművelésügyi Minisztérium törvényt is alkotott a sáskairtásról, és az erről folytatott szakmai egyeztetésen részt vevő ornitológusok javasolták a madárvédelem és madártelepítés gyakorlatának alkalmazását a védekezés során. Nem véletlenül: a sáskatömegekre megjelenő madárcsapatok ugyanis hatalmas segítséget jelentettek az emberek számára: szinte megállás nélkül vadászták le és fogyasztották el a sáskák hadait.
Schenk Jakab helyszíni megfigyelései szerint a sáskajárás időszakában majdnem minden madár sáskán élt, még az olyan tipikusan magevők is, mint a sordély (Emberiza calandra).
A madarak közül a legnagyobb szolgálatot a pásztormadár (Pastor roseus) tette: Schenk Jakab szerint több hasznot hozott a védekezésben, mint az összes többi madár együttvéve.
Jelentőségét mutatják a Matuska József által végzett vizsgálatok eredményei is: átlagosan 300-350 sáskamaradványt mutatott ki egyetlen pásztormadár gyomrából, de
olyan madarat is talált, amelynek gyomrából nem kevesebb, mint 519 sáska maradványa került elő.
A pásztormadár ma is számos rejtélyt tartogató faj. Csapatait többnyire seregélyekkel vegyülve figyelhetjük meg. Vonuló madarunk, amelynek legfőbb telelőterülete India, elterjedési területe Kelet-Európa és Ázsia mérsékelt övében található. Inváziója idején azonban nagy tömegben jelenik meg más területeken, így Közép-Európában is. A félsivatagokat, a gyér növényzetű síkvidékeket kedveli, de olykor hegyvidékeken is költ. Idehaza általában épületekben és romokban talál fészkelőhelyet magának, elsősorban az Alföldön, ahol előszeretettel építi üregekbe fészkét.
Az elmúlt két évszázad feljegyzései alapján tömegesen körülbelül 5-10 évenként érkezik Magyarországra, és általában 2-3 évig tart ki. Az első, nálunk járt példányokat még 1800 előtt Nagyszeben vidékéről jegyezte fel Benkő Ferenc a nagyenyedi Bethlen-kollégium gyűjteménye számára. Az igazán nagy, tömeges megjelenésekre azonban 1837-ig kellett várni, amikor is a leírások szerint ezrével fészkeltek Kunadacs, Kunbaracs és Pusztavacs környékén.
Petényi Salamon János beszámolóiból tudjuk azt is, hogy a budapesti Gellért-hegyen is megpróbáltak költeni, de ez a lakosság folyamatos zaklatása miatt meghiúsult. Sajnos a pásztormadarak az ezt követő évtizedekben is nagy nehézségekkel küzdöttek: sok esetben több százas fészkelőtelepeik bomlottak fel építkezések, zargatások miatt, és olyan is volt, hogy fészkeikből tömegesen rabolták ki a tojásokat.
Hogy miért történhetett mindez? Nagy valószínűséggel azért, mert az emberek mit sem tudtak arról, hogy ez a sokszor csacska madárnak, rózsarigónak, jöttment madárnak vagy vándor seregélynek is nevezett madár mekkora hasznot hoz az emberiség számára. A pásztormadár ugyanis rovarokkal, főként sáskákkal táplálkozik.
Ezen tulajdonsága miatt
a tatárok és örmények között olyan nagy becsben volt, hogy megjelenésükkor engesztelő körmeneteket rendeztek, mert a sáskajárás előhírnökeinek tartották őket.
A törökök szerint a „pásztormadár mielőtt egy sáskát elköltene, előbb 99-et megöl, ami más szóval azt jelenti, hogy tényleg többet öl meg, mint megeszik” – olvashatjuk a fajról szóló leírásokban.
A pásztormadarak ráadásul telepesen költenek. Fészkük fűcsomókból, szalmából, levelekből áll, amit tollal, szőrrel, vagy más, a területen talált vegyes anyagokkal bélelnek. A fészeképítésben a tojó és a hím is részt vesz, tojásokon azonban csak a tojó kotlik. A fiatalok igen falánkok, így felnevelésük is tetemes növényvédelmi hasznot hoz. És bár olykor meg-megeszegetik a szőlőt, bogyós gyümölcsöt, ez a kár eltörpül amellett a haszon mellett, amelyet hernyó, bogár és sáskafogyasztásukkal hoznak.
2018-ban sok-sok év után végre újra találkozhattunk népes csapatukkal magyar földeken, azonban költésre nem került sor, mert szinte egyik napról a másikra eltűntek. Ezután 2021-ben a Körös-Maros Nemzeti Park tájain bukkantak fel újra: a kardoskúti Fehér-tó területén több helyszínen is láttak kisebb csapatokat és magányos példányokat is, de ők is tovarepültek. Utolsó hazai költésükről legutóbb 1995-ben számoltak be, a Hortobágy területén.
A pásztormadár 1901 óta élvez védettséget hazánkban, természetvédelmi értéke 50 000 forint.
Nyitókép: 123RF
