Rászoktam, leszoktam, visszaszoktam: kávéfüggőségem története

Egészség

Rászoktam, leszoktam, visszaszoktam: kávéfüggőségem története

Sokan mondják, hogy kávé nélkül nem tudják elkezdeni a napot. Elhiszem nekik, mert én sem. Mióta tudom, hogy milyen vagyok nélküle, jobban figyelek, hogy ne veszítsem el a kontrollt. És arra is, hogy mindig legyen kávém reggel – ez mindenkinek fontos, nem csak nekem.

Kávéfüggő vagyok. Mondhatnám, hogy koffeinfüggő, bár energiaitalt, vagy más, ahhoz hasonlót nem iszom. Kávét azonban megszállottan. Sokan mondják magukat kávéfüggőnek. Nálam ez azt hiszem, tényleg olyan, mint a drog. Persze más drog nincs az életemben, (hacsak a cukrot nem vesszük annak) vagyis nem tudom, hogy az milyen lehet. És a cukorfogyasztásom is rapszodikus, anélkül napokig elvagyok, kávé nélkül azonban a napomat sem tudom elindítani.

Amikor reggel kinyitom a szemem, még nem érzem szükségét. Amíg az ágyban fekszem. De ahogy felemelem a fejem a párnáról, és elhagyom az ágyat, csak arra tudok gondolni, hogy „kávé kell”. Dupla, vagy inkább tripla eszpresszó, erősen és üresen. Attól beindul az agyam. Ha azonban valamiért nem tudok kávét inni, nos, az nemcsak számomra rémálom, de a környezetemben lévők számára is. Olyankor beszűkül a tudatom. Nem beszélek, és ezt várom el másoktól is. Csakhogy mások beszélnek, és előfordul, hogy hozzám. Egyszavas válaszokat adok, ha adok. Akkor van nagyobb baj, ha több kérdésre is kell felelnem. A második vagy harmadik után már egyre idegesebb vagyok. 

A hangok egyre távolodnak. Érzem, ahogy szűkül a világ és összenyom a kényszer. Ordítani tudnék, hogy legyen már csend! Csak amíg megiszom a kávémat, légyszíves!

Nem volt ez mindig így. Az első eszpresszómat gimis koromban ittam. Talán tizedikes lehettem. Akkor még cukorral, de megkóstoltam anélkül, és sokkal jobban ízlett. Megéreztem a kávé igazi ízét. (Akkoriban kezdtem a teát is mindenféle édesítés nélkül inni.) Nem ittam minden nap, csak alkalomadtán, amikor úgy éreztem, hogy segíthet a koncentrálásban. Kiderült, alacsony a vérnyomásom, vagyis mondhatni „orvosilag indokolt” lett a kávéfogyasztásom.

Az egyetemi éveim alatt szaladt el velem a ló. Jöttek az éjszakázások, a hajnalig tartó beszélgetések, bulizások, a korán kelés, a vizsgaidőszak, a gyakornokoskodás. Én meg egyre több kávét ittam, nemcsak reggel, de már napközben is. Ebéd után, esetleg késő délután is egyet. Az ártatlannak tűnő szokás észrevétlenül vált függéssé. Erre persze jóval később jöttem rá.

Egy nap dolgozni mentem. Késében voltam, nem volt időm otthon kávézni. Gondoltam, majd a munkahelyemen. A buszon kapaszkodtam, amikor valaki véletlenül hozzáért a karomhoz. Elhúztam, de a nő vagy férfi nem vette észre, hogy zavar, és hozzá-hozzáért a karomhoz. Éreztem, ahogy egyre idegesebb leszek tőle.

Kiabálni akartam, de elfojtottam a dühömet, majd úgy éreztem, mindjárt elsírom magam tehetetlenségemben. Hagyja már abba! Egyre fogyott a levegőm, s mielőtt kirobbant volna belőlem bármi is, leszálltam.

Minél később iszom meg a reggeli kávémat, annál rosszabb. Olyan, mintha egy burok jelenne meg körülöttem, amitől homályosabbá válnak az emberek, és általában a külvilág, a hangok pedig egyre távolabbiak. Feszült vagyok és ingerlékeny, de amíg nem foglalkozik velem senki, megoldom magamban. Az egyre beszűkültebb világomban csak egy cél lebeg a szemem előtt: szereznem kell egy kávét.

Már az első kortytól megnyugszom. A következőktől pedig egyre vékonyodik a burok, majd eltűnik. Világosodik a tudatom, kitisztul a világ. Kontúrt kapnak a körülöttem lévő tárgyak és emberek. Megérkezem a jelenbe.

Három vagy négy éve elhatároztam, hogy leszokom. Véletlenül történt: akkor sem ittam meg a napindító feketémet. Elég jól kezeltem a helyzetet, egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy elveszítsem a kontrollt. Csodával határos módon olyan jól sikerült, hogy aznap teljesen kihagytam a kávét (és nem öltem meg senkit), hogy kipróbáljam, meddig bírom nélküle. A második nap nehezebb volt. Viszont bárkivel is beszéltem, előre szóltam, mire számítson. És persze jöttek az okoskodások, hogy „jajj, hát mindenki függő”, meg hogy „ő a szokásos mézes-karamellás kókusztejes kapucsínója nélkül el sem tudja képzelni a reggelt”, én meg csak bólogattam, hogy „persze, persze”. Mindenki túlélte a harmadik napot is. De jött a negyedik és az ötödik, a feszültség és a közöny uralmának csúcsa. Ráadásul ebben a két napban éreztem a legnagyobb csábítást, hogy igyak egy kávét, nem sokat, persze, csak egy keveset, egy kortyot, egy felet, ígérem, tényleg nem többet…

Megérte kitartani, mert a hatodik napra mintha kicseréltek volna. Kávé nélkül is kezdett kitisztulni a világ, ami a következő napokban csak folytatódott. Túléltem, és a környezetemben mindenki. Két hét után az első korty kávé élménye leírhatatlan volt. Utána sem ittam minden nap, csak alkalomadtán egy keveset. Szerettem volna, ha úgy marad. Fokozatosan, de mára visszaállt a leszokás előtti állapot. Tudom, hogy jobb lenne nélküle. De szeretek kávézni, szeretek a kávé által éberebbé és összeszedettebbé válni. Alighanem megszerettem a függőségemet.

Ajánljuk még:

A KOFFEIN EREJE: TERMÉSZETES SZÉPSÉGSZÉRUM A KONYHÁBÓL

KERTÉSZKEDÉSTŐL A SZÉPSÉGÁPOLÁSIG: A KÁVÉZACC 6 PRAKTIKUS FELHASZNÁLÁSI MÓDJA

ABSZINT, GIN ÉS A TÖBBIEK – ITALOK NYÁRESTI BESZÉLGETÉSEKHEZ, GYÓGYNÖVÉNYEKBŐL

 

https://unsplash.com/photos/p-7TtH69twY

https://unsplash.com/photos/_KCOqLoqpfk

https://unsplash.com/photos/3FRMclUo6Pg