„Nem voltam más, csak egy üres héj, belül egyetlen vággyal: hogy teherbe essek”

Egészség

„Nem voltam más, csak egy üres héj, belül egyetlen vággyal: hogy teherbe essek”

A küzdelem az endometriózissal sohasem ér véget. Azt hiszem, erre jöttem rá a kórházból való távozásom másnapján, amikor a hegeimre néztem. Tudtam, éreztem, hogy ez nem egy „menj és éld az életed az üveghegyen túl, miközben lassított felvételen ugrálsz egy virágos réten és mögötted puha unikornis-statiszták éneklik életed musicaljét a focicsapatnyi gyerekeddel karöltve”– típusú történet. Sejtettem, hogy tervet kell készítenem.

Túl voltam az első pofonokon, a testi-lelki Csernobilon, útra kellett kelnem, eleinte mégsem vetettem papírra a céljaimat. Hagytam, hogy az éberségemet elnyomja az orvos ellentmondást nem tűrő hangja, hogy próbáljak meg azonnal teherbe esni, különben nagy esély van rá, hogy a betegség visszatér. Igen, mondhattam volna, hogy köszönöm szépen az észrevételt, eddig is ez volt a cél, de akkor és ott minden mást háttérbe szorítottam. És akkor elindultam a rossz irányba.

  • 2019. március

A fájdalmak a reményeim ellenére nem egészen múltak el, de jobban vagyok. Készen állok arra, hogy valami újba kezdjek. Pontról pontra, kőről kőre, tégláról téglára kezdem magam felépíteni egy teljesen új munkahelyen, ahol nem igazán értik, miért is akarok én nyolc év televíziós szerkesztői tapasztalattal a hátam mögött közalkalmazottként gyökeret verni. Nem kérdezik, de tudom, hogy így van. Hogy is értenék? Nem tudják, hogy a „tabula rasa” most mindennél többet jelent nekem.

  • 2019. június

Egy lombikklinika várójában ülünk. Mosoly, bejáratott mechanizmusok és kedvesség fogad bennünket. Azt hiszem, ez a profizmus. Már csak a saját oldalunkat kellene hozzáraknunk az egyenlethez. Katonásan tesszük a dolgunkat: vizsgálatok és szurik, óramű pontossággal. Közben kiderül, hogy viszonylag fiatal korom ellenére nem állok túl jól petesejt-ügyileg. Egy újabb pofon.

Kondicionálnom kell magam, hogy ne omoljak össze. Ki kell zárnom ezt az információt.

Egy pillanatra mégis elgondolkozom azon, mit is tettem magammal. Milyen következményekkel járhat a vég nélküli stressz, a hétvégi munkák, az éjszakázások, a rendszertelen étkezés. Néha észre sem vesszük, hogy a lelki erózió a testünkre is kihat, míg valaki vagy valami fel nem nyitja a szemünket.

A legjobb barátnőm próbál támogatást nyújtani. Értékelem az erőfeszítéseit, és azt, hogy fáradságos munkával minden tanácsot begyűjtött azoktól az ismerőseitől, akik átestek már hasonló procedúrán. Tőle és mindenki mástól is azt hallom, hogy ne keseredjek el, ha nem jön össze, hiszen olyan sok embernek nem sikerült. És jönnek a válogatott rémsztorik. Igen, igen. Csakhogy nekem inkább az esik nehezemre, hogy higgyek magamban, szóval jobban esne egy kis biztatás. Ezt közlöm vele, remélve, hogy nem sértem meg.

Szépen lassan megtanulom, mi az az antagonista protokoll. Nem jön be.

Aztán a hosszú protokoll sem. Az orvos és a személyzet együttérzéssel csóválja a fejét.

  • 2019. november

Gerivel sétálunk. Néhány perccel ezelőtt közölték velünk a hírt: ismét nem lettünk szülők. Mellettem halad az utca. Valahogy nem tudnék most autóba ülni, fojtogat ez az egész. Hazaérünk és elkezdek tésztát gyúrni. Valamit csinálnom kell. Nem szólok, csak teátrálisan hisztériázva, minden dühömet beleadom a sütésbe.

Fordulóponthoz érkeztem, nagyobbhoz, mint eddig bármikor. Meg kellett alkotnom a tervet, amit korábban elmulasztottam. Ennek első lépése pedig az, hogy definiáljam önmagam. Nem vitás, bonyolult vagyok, de tudja ezt az is, akit társamul választottam.

Felesleges folyton azzal gyötörnöm magam, hogy biztos „nem ilyen lovat akart”, hogy „mástól már lenne gyereke” és hasonlók.

Ott, abban a pillanatban döbbentem rá, mennyire lekötik a belső világomat ezek a mérgező gondolatok. És akkor végre egyedül maradtam. Csak én voltam, senki más. Most nem láttam a szemem előtt a szüleim arcát, akik vágynak egy újabb unokára, sem a férjemét, aki vágyik arra, hogy apa lehessen. Nem vettek körül ők, akiknek az elvárásai talán sosem léteztek. Én voltam az: én teremtettem ezeket a kényszereket, én kötöttem gúzsba magam. Annyira meg akartam felelni, hogy közben – bármennyire közhelyes is ez – elveszítettem azt, aki vagyok. Nem voltam más, csak egy üres héj, belül egyetlen vággyal: hogy teherbe essek.

Megfogadtam, hogy véget vetek az önhibáztatásnak és szeretni fogom magam. És meggyógyulok, ezúttal tényleg. Tudtam, hogy hosszú lesz az út.

Életem egyik meghatározó pillanataként emlékszem arra, mikor a legnagyobb kritikusommal találtam szemben magam.  Azzal a nyolcéves, szorongó, kissé vaskalapos lánnyal, aki két világ peremén nevelkedik. Aki tudja, milyen az, ha nincs pénz valamire, de a luxust is látta. Akit nem fogadnak el a suliban, ezért több akar lenni másoknál. Aki azt hiszi, hogy az élet olyan egyszerű, mint amilyet Barbie és Ken élnek a babaházban, a gyerekükkel és a kutyájukkal. Aki még mindig ott él bennem, és aki nem látja be, hogy az a bizonyos „nagybetűs világ” egészen más, mint amit ő akkor elképzelt. Aki haragszik rám az elvesztegetett évekért, elfecsérelt talentumokért. Tudtam: el kell őt csitítanom. Meg kell bocsátanom önmagamnak.

A múlt múlt marad, a jövő viszont még az enyém. Furcsa, hogy ezt a felismerést részben az endometriózisnak köszönhetem.

***

  • A forduló óta

Már elindultam a helyes úton és hiszek benne. Arra koncentrálok, hogy jól legyek. Újra kitalálom önmagamat, megtöltöm élettel a napjaimat, tervezek, természetgyógyászhoz járok és diétát tartok. A tudatomba égetem, hogy a kötelesség-kétség tengelyen vergődni nagyon messze van az elégtől.

Létezni kevés: valóban élnem kell, hogy adhassak önmagamból.

El kell fogadnom a kegyelmet is, amit csak úgy kapok, kéretlenül és megmagyarázhatatlanul, anélkül, hogy folyton a miérteket keresném.

Hogy őszinte legyek, ma már nem vágnék bele egy lombik eljárásba úgy, hogy nem vagyok annyira jól testileg és lelkileg, amennyire csak lehetek. A fájdalom és a lelki bizonytalanság nem a megfelelő társak ezen a kemény, potenciális csalódásokkal teli úton. Tévedünk, ha azt hisszük, hogy az orvosok vagy az embriológusok képesek csodát tenni. Az emberi élet ahhoz túl törékeny, túl érzékeny rendszer.

„Ex nihilo nihil fit. Semmiből semmi sem lesz.”  – mondta mindig a gimnáziumi matektanárom, mikor végigtekintett a sok tanácstalan arcon egy nehezebb példa megoldásánál. Igaza volt.

A küzdelem az endometriózissal pedig sohasem ér véget. Minden nap le kell győznöm a démonokat, melyek gonosz gondolatok, reménytelenség, esetleg prózai módon habos sütemények formájában érkeznek. Továbbra is vannak jobb és rosszabb időszakok, de egyvalami változatlan: az életemet megint pixelről pixelre rakom össze, míg tiszta nem lesz a kép.

És azon a képen már lesz helye mellettünk egy gyereknek is.

Ajánljuk még:

„ENDOMETRIÓZISOS VALÓSÁG AZ ÉN TESTI-LELKI CSERNOBILOM”
5 + 1 VESETISZTÍTÓ ITAL, AMI SEGÍTHET MEGŐRIZNI A EGÉSZSÉGES MŰKÖDÉST
OSZOLJUNK EMBEREK, NINCS ITT SEMMI LÁTNIVALÓ! – AZ ELHASZNÁLT COVID-GONDOLATOKON TÚL

„Anya, már megint sírsz!” – Egy olvasónk története a verbális bántalmazásról

Sokan hajlamosak a verbális bántalmazásra legyinteni, főleg, ha (még) nem történt fizikai tettlegesség. Pedig a fizikai és az érzelmi fájdalom egy utat jár be, az érzelmi agresszió (is) évtizedekig nyomot hagy bennünk, melyek feldolgozása hosszú és nehéz feladat. Ellenben nem reménytelen. Olvassátok el a kétgyerekes, 33 éves Melinda történetét.

 

 
X
Már követem az oldalt