„Nem tudtam, kire hallgassak: a szervezetemre vagy a szakemberekre” – interjú Lupui Izával

Sokan nehezen jutnak el inzulinrezisztenciában és PCOS-ben érintettként a diagnózisig és végül a eredményes diéta kialakításáig. Te milyen utat jártál be idáig? 

Amikor elindítottam a blogot, már húsz évnyi megoldáskeresés volt mögöttem. Tizenkét éves koromban jelentkeztek az első tüneteim, legalábbis eddig tudtam visszaemlékezni. Amikor elkezdtem erről írni, már változtattam az életmódomon, de nem tudatosan, hanem az aktuális trendeket követve. 2014 azért volt vízválasztó, mert akkor derült ki az inzulinrezisztencia és a PCOS, és az orvosom egy másik irányt javasolt, mint amit követtem. Nem akartam mindent felrúgni abból, amit előtte csináltam, és

azért indítottam a blogot, hogy valahol rendszerezzem a gondolataimat.

Az jelentette a nehézséget, hogy úgy éreztem, a glutén és a tejtermékek nem tesznek jót nekem. Orvosilag csak a laktózintolerancia igazolódott, de én éreztem, hogy a laktózmentes termékek sem a barátaim. A dietetikusok viszont, akikhez az IR miatt fordultam, nem támogattak a tej- és gluténmentes táplálkozásban. Akkoriban a tudás és a magabiztosság hiánya is szerepet játszott abban, hogy nem tudtam, kire hallgassak: a szervezetemre vagy a szakemberekre. Végül megpróbáltam összefésülni a kettőt. Maradtam a tej- és gluténmentességnél, de váltottam a 160 grammos diétára. Eleinte csak alapanyagokat, recepteket osztottam meg a blogon.

A blog elindítása meghozta a remélt eredményt?

Nőtt az önbizalmam, javult az önbecsülésem, mélyült az önismeretem, és megtaláltam általa a hivatásom. Az első pár hónapban álnéven írtam, és álmomban sem gondoltam volna, hogy rövid időn belül az enyém lesz az egyik legnépszerűbb életmód témájú blog. A népszerűség aztán olyan szituációkat is magával hozott, amelyekben előtte nem volt részem. Megtapasztaltam, milyen az, amikor felismernek az utcán, és hogy változást tudok hozni az emberek életébe. Ezzel együtt megtanultam azt is kezelni, ha zaklatnak, vagy ha valakiből mély gyűlöletet vált ki a puszta létezésem. Utóbbival volt a legtöbb dolgom, de ha az nincs, akkor nincs az út sem, amit bejártam. Onnan indultam, hogy alig mertem posztolni, amikor ezek történtek, és odáig jutottam, hogy minden hibám és tökéletlenségem ellenére szeretem és elfogadom magam.  

A blog elindítása óta eltelt időszakban változott valami a köztudatban az IR-ről vagy a PCOS-ről? Könnyebb annak, akiről most derül ki, hogy valamelyikben érintett?

Ha csak a felszínt nézem, akkor igen. A környezetemben azt látom, hogy változott a hozzáállás. A szakmai közeg, amiben vagyok, informált és felvilágosult, a kliensek, akik megkeresnek, szintén, mert követik a tartalmaimat. De ha jobban szétnézek, akkor még mindig sok a tévhit az inzulinrezisztenciával kapcsolatban. Az egyik véglet az, hogy ez semmiség, nem kell vele foglalkozni. A másik pedig az, hogy nagyon nagy a baj, amit azonnal meg kell oldani. Pont a lényeg vész el:

szembe kell néznünk azzal, hogy az életstílusunkkal megágyazunk a krónikus betegségeknek.  

Mit javasolsz azoknak, akiket most diagnosztizálnak inzulinrezisztenciával? Általában az az első reakció, hogy innentől kezdve szinte semmit nem lehet enni.

Pont az ellenkezője igaz: valójában az IR előtt fogyasztott étel a szinte semmi. A hagyományos étrend sok feldolgozott élelmiszert tartalmaz, amelyekben van ugyan energia, de tápanyagban szegények. A tápanyaghiány zavart okoz a szervezet rendszereiben, ezért a táplálkozás tekintetében ezt a problémát kell megoldani. A hagyományos megközelítés szerint a fehér lisztet le kell cserélni teljes kiőrlésűre, a cukrot édesítőszerre. Ehelyett inkább azt támogatom, hogy az ipari feldolgozású ételek helyett kerüljön át a fókusz a valódi ételekre. Ehhez azonban kettőt hátra kell lépnünk, és

az ételeink  beszerzésére, elkészítésére öngondoskodásként tekinteni,

nem egy olyan feladatként, amit a lehető legkisebb energiabefektetéssel, a lehető leggyorsabban kell megoldani.

Vajon ezek a rendellenességek mindig is léteztek, csak eddig nem álltak rendelkezésünkre megfelelő eszközök, hogy tudomást szerezzünk róluk, vagy a jelenlegi életmódunk idézi elő őket?

Ismerve a lehetséges kiváltó okokat, mindig léteztek, csak ritkább volt az előfordulásuk, esetleg idősebb korban jelentkeztek. A jelenlegi életmódunk egyértelműen hozzájárul ahhoz, hogy egyre többeket érint a probléma és egyre fiatalabb korban jelentkezik. A Semmelweis Egyetem sajtóanyagai között olvastam nemrég, hogy az életmóddal összefüggő 2-es típusú cukorbetegség évtizedekkel ezelőtt csak felnőttekre jellemző betegség volt, mára viszont egyre több a fiatal érintett. Tekintve, hogy az inzulinrezisztencia a 2-es típusú cukorbetegség előszobája, biztosak lehetünk abban:

sok gyerek inzulinrezisztens.

Az inzulinrezisztencia felnőtteknél és gyermekeknél egyaránt az alváshiány, a rossz alvásminőség, a mozgásszegény életmód, a stressz és a táplálkozási szokások számlájára írható. 

Sokan akkor kezdünk kapkodni, amikor már ott a baj. Hogyan lehetne megelőzni ezeknek a problémáknak kialakulását?

Ez a legnehezebb kérdés. Megmondom őszintén, megelőzési stratégiákra egyelőre gondolni sem tudok, annyira nagy falatnak érzem. Szeretnék viszont reményt adni azoknak, akik már benne vannak. Valahányszor elértem valamiben a gödör alját, utána egy sokkal jobb időszak következett. Mintha törvényszerű lenne, hogy a megújulást egy szétesés előzi meg. Hidegzuhanyként érheti az embert, ha kiderül, hogy inzulinrezisztens. Szerencsére a szervezetünk képes a regenerálódásra, ha megkapja azt, amire szüksége van. 

Életmódmentorként sok emberrel dolgozol együtt, mit tapasztalsz, hogy a manapság már rendelkezésre álló információk birtokában el tudtunk mozdulni a tudatosság irányába, ha a saját egészségünkről van szó? Vagy ez naiv feltételezés?

Kissé naiv. Szerencsére már sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy

az egészség megőrzésére vagy visszaszerzésére fordított energia befektetés önmagunkba.

De sokan vannak, akiket a hiedelmeik még visszatartanak ettől. Nem azért nem tudatosak, mert nem akarnak tudatosak lenni, hanem azért, mert a környezetük hatására olyan nézőpont alakult ki bennük, miszerint a tüneteknek nincs jelentősége, az egészségtudatosságnak nincs értéke. Hiába a sok rendelkezésre álló információ, ha őket az nem szólítja meg. A téves hiedelmek pedig gyakran akkor is megakadályozzák a változtatást, ha a tények rendelkezésre állnak. 

Mik a terveid?

Amikor elkezdtem a segítő szakmában dolgozni, az életmódváltás technikai részét nem ismertem, mint amilyen például a laborlelet értelmezése, az étrend összeállítása, az étrendkiegészítők gyakorlata, csak a gondolkodásmóddal foglalkoztam. Időközben képeztem magam a hiányzó területeken, és azért, hogy gyakorlatot szerezzek benne, ez került a középpontba. A jövőben szeretnék visszatérni a mindset fejlesztéséhez, pontosabban még szorosabbra fűzni a két területet a szolgáltatásaimban, mert hiába a sok információ, a személyre szabott étrend és gyors javulást hozó cselekvési terv, ha a megvalósítást akadályozza a gondolkodásmód. Magánjellegű tervem pedig a saját életmódom fejlesztése. A szóhasználat talán magyarázatra szorul:

különbséget teszek életmódváltás és életmódfejlesztés között.

Az életmódváltásom több mint tíz évvel ezelőtt lezajlott, de az életmódom fejlesztése folyamatos. Egyrészt azért, mert én is ember vagyok, nálam is előfordul, hogy egy-egy terület háttérbe szorul, amit újra előveszek. Másrészt azért, mert az egészség tudománya folyamatosan fejlődik, mindig vannak új felfedezések, új kutatások, amelyek révén új lehetőségek állnak elő. 

Nyitókép: Baté Mia