„Nem tudom elkülöníteni a padlótól a tárgyakat” – Látásproblémák, amik a demencia előrehaladtával jelentkezhetnek

A demencia második és harmadik fázisában – a kettő közötti határt az önellátásra való korlátozott képesség jelöli ki – nagyon sok beteg számol be arról, hogy főként a periferiális látómezeje romlik, miközben a szemészeten nem azonosítanak a szemre vonatkozó jelentős elváltozást.

Kutatások szerint az Alzheimer-kórban szenvedő, vagy a vaszkuláris demenciával diagnosztizált páciens nem azért nem fedezi fel például az érkező ápolót, aki egy kellemes hűsítőt vagy éppen a gyógyszert hozza, mert nem akarja, hanem azért, mert egy jó ideig csak az illetőnek az érkezési hangját hallja. A látótér leszűkült, mintha a szemen egy búvárszemüveg vagy távcső volna. Ez később, a demencia előrehaladtával odáig tud fokozódni, hogy az ember közvetlenül csak azt látja, ami a szeme előtt van, így nem meglepő, hogy hirtelen nehezen azonosít mondjuk egy felé közeledő kanalat vagy villát, és a rajta lévő ételt vagy italt nem akarja elfogadni, mert megijed a veszélyesnek látszó helyzetben.

Gyakori az is, hogy az azonos vagy hasonló színű tárgyak mintegy „egybeolvadnak”, azaz a páciens le akar ülni egy székre, de nem látja meg, mert a szőnyeggel azonos a színe, s még gyakrabban előfordul, hogy a WC mellé ül, mert a csésze színe megegyezik a padlóéval. Étkezésnél is jelenthet ez problémát, hiszen a fehér színű ételek és italok a demens szemében „egybeolvadhatnak” a fehér tányér és a fehér csésze színével. Ehhez nagyon hasonló tünet az a mélységérzékelési probléma, hogy a tárgyak (pl. terítők, szőnyegek) mintáját ráhelyezett plusz felületnek vagy szennyeződésnek érzékeli a beteg, s elkezdi kaparni a felületet.

Szintén előforduló látászavar – s nagyon gyakran a háttérben itt is az agyi látóközpont dementálódása van – az, hogy a tárgyak tompán látszanak, így

egy piros labda mondjuk almának, egy kis kék golyó pedig szilvának látszik.

Ugyanígy előfordul az, hogy a demens beteg a kezeit vagy az ujjait a levegőben mozgatja, s ha rákérdezünk, hogy ezt miért csinálja, akkor azt mondja, hogy le akarja kapcsolni a villanyt vagy le akar egy könyvet venni a polcról, holott azok sokkal messzebb vannak. Ugyanez a helyzet akkor, ha a földön fekvő tárgy felé hajol a demens, de nagyjából félúton markolja a levegőt. Ezeknek a cselekvéseknek az az oka, hogy a demencia során a távolságérzékelés is megzavarodott, így a valóságot kiszámíthatatlan képzetek sora írja felül. 

Nagyon sok ápoló számol be arról, hogy a demens betege vagy hozzátartozója nem mer sétálni, mert fél az eleséstől. Ez nemcsak az izmok gyengesége és a zavarosabb koncentráció és mozgáskoordináció miatt lehet, hanem azért is, mert a terepen lévő felületek (pl. járda, út) és azok különbségei már nem látszanak kristálytisztán, így mondjuk séta közben egy járdaszegélyen el lehet esni, vagy egy szennyeződés az úton kátyúnak látszik.

Mi a teendő ilyenkor? 

Egyrészt, sőt: elsődlegesen nagyon fontos, hogy a terápiában a szakemberek által előírt gyógyszerezést és fizikai mozgásokat megfelelően elvégezzük, de nagyon fontos az is, hogy a felületeket határozottabban különítsük el egymástól. Segíthet, ha a tányér színe jelentősen eltér az ételétől (ma már számos boltban árulnak színes tányérokat!), s ha a megszokott, jól ismert útvonalakon sétálunk, ahol előre felhívjuk a beteg figyelmét a felületi változásokra.

Szintén nagyon fontos a bútorok és a szőnyegek színét különbözőre választani a rajtuk szereplő tárgyakétól, hogy azok élesen elváljanak egymástól. Végül, bármilyen meglepő is, a periferiális látómező csökkenése azt is feladatul adja nekünk, hogy a beteget ne hátulról és oldalról, hanem leginkább szemből közelítsük meg, ezzel biztosítva számára egy hosszabb időt a beazonosításra. Ezekkel a kicsi, de jól begyakorolható megoldásokkal rengeteget tudunk segíteni a dementálódó betegnek, elkerülve így néhány nagyobb konfliktust és esetleg súlyosabb balesetet is.