Miért leszünk jobban, ha szőlőcukrot veszünk be gyógyszer helyett?

Egyesek esküsznek a placebogyógyszerekre, és állítják, hogy az allergiától kezdve a komolyabb betegségeikig sok nyavalyából ezek gyógyították ki őket, mások sima pénzkidobásnak tartják őket. Hiszen miért fizetne az ember többszörös árat egy kis gyógyszernek reklámozott szőlőcukorért, amikor bekaphatna akár egy szem boltban kapható cukrot is, miközben arra gondol, hogy éppen valami csodagyógyszert vett be – a hatásnak végülis hasonlónak kellene lennie mindkét esetben.

Aztán persze ott vannak az ezzel kapcsolatos orvosetikai kérdések is: vajon adhat-e egy orvos a betegének placebót úgy, hogy közben azt mondja neki, igazi gyógyszert kap? Még ha meg is gyógyul tőle (ami simán előfordulhat, hiszen ma már széles körűen elfogadott, tudományos tény, hogy a mentális egészség, amire a placebo hat, összefüggésben van a testi egészséggel), tulajdonképpen akkor is egy átverés áldozata lesz – és még rosszabb belegondolni, hogy egy sikertelen terápia esetén mit érezhet az a beteg, akivel végül közölni kell a tényt, hogy a beígért valódi gyógyszerek helyett végig placebót kapott.

Ennek ellenére az orvosok rendszeresen írnak fel placebogyógyszereket a betegeknek úgy, hogy nem tájékoztatják őket a tényről: valódi hatóanyagok helyett csupán „cukorkát” adtak nekik. Nos, úgy látszik, a tudósok végérvényesen bebizonyították, hogy

a placebohatás akkor is működhet, ha a beteg száz százalékig tisztában van azzal, hogy nem „igazi” gyógyszert kap.

Tíz éve a Harvard orvosi karának munkatársai már megállapították, hogy a „nem átveréses” placebók képesek voltak enyhíteni több, irritábilis bél szindrómában szenvedő beteg tüneteit. Azóta már több betegséggel kapcsolatban is kiderült, hogy ez a fajta kezelés hatásos lehet, idén pedig a Michigani Egyetem munkatársai közölték, hogy ezzel a módszerrel sikerült az érzelmi megrázkódtatás következményeként fellépő sokkhatást csökkenteni egy kísérletben résztvevőknél.

A kutatás vezetője, Darwin Guevarra összegyűjtött hatvankét egészséges egyetemistát, és két csoportra osztotta őket. A csoport egyik fele a placebohatásról olvasott, és el is mondták nekik, hogy placebo gyógyszert kapnak majd. A többieknek a fájdalomcsillapításról kellett olvasniuk, placebóról viszont nem beszéltek nekik. Mindezek után mindkét csoport orrára spricceltek egy kis sóoldatot: az első csoport résztvevőinek elárulták, hogy ez a placebo, a második csoport tagjainak pedig azt mondták, a spray használata  vizsgálatukhoz szükséges.

Ezután következett a kísérlet: a diákoknak felkavaró képeket mutattak (például súlyos sérülésekről készített fotókat), nekik pedig egy 1-től 9-ig terjedő skálán értékelniük kellett, ezek mennyire voltak negatív hatással rájuk. Azok, akiknek elmondták, hogy placebót kaptak, átlagosan 6-osra, míg a másik, „átvert” csoport tagjai átlagosan 7,5-ösre értékelték a stressz-szintjüket.

Persze az önbevallás alapján működő értékelés nem biztos, hogy pontos eredményeket hoz, és ez volt a probléma a korábbi vizsgálatokkal is: a „hogy érzem magam” szubjektív kérdés, sőt, ha valaki tudja, hogy milyen eredményeket várnak tőle a vizsgálat során, akkor az is befolyásolhatja az általa adott válaszokat. Ennél a kísérletnél azonban a tudósok tovább mentek: EEG-vel (neurológiai vizsgálati módszer - a szerk.) is vizsgálták a résztvevőket a teszt közben, és azt találták, hogy

a „nem átvert” csoport tagjainak agya valóban kevésbé reagált a felkavaró képek látványára.

Azaz a placebo – még akkor is, ha a résztvevők tudták, hogy az – tényleg valódi, fiziológiai változásokat idézett elő az alanyokban.

Guevarra szerint ezek az eredmények rendkívül reménykeltőek, és a „nem átveréses” placebót érdemes lenne kipróbálni olyan betegségeknél, ahol a gyógyulással kapcsolatos elvárások nagyban befolyásolják a betegek állapotát, akár negatív irányba is. Ha például egy beteg sokat olvas káros mellékhatásokról egy gyógyszer kapcsán, akkor valószínűbb, hogy előbb-utóbb tapasztalni is fogja azokat – ezt nevezzük nocebónak. Ilyen betegség a szorongás, a depresszió vagy a különböző krónikus fájdalmak is.

Más tudósok szkeptikusabbak: egyesek szerint meg kell még vizsgálni, mely placebók hatnak kellően hosszú ideig és mennyiben számít, hogy mit mondunk el róluk pontosan a betegeknek. Mások szerint egyáltalán nem biztos az, hogy ami az egészséges embereknél bevált, mondjuk mentális betegségben szenvedőknél is működni fog. Sőt, előfordulhat akár az is, hogy önjelölt gyógyítók (vagy akár maguk a betegek) egyszerűen maguktól is placebohatást tulajdonítanak majd bárminek, például köveknek, amuletteknek. Hiszen ha még az sem teszi a placebót hatástalanná, hogy tudjuk, nem igazi gyógyszer, akkor tényleg feleslegesnek tűnhet orvoshoz menni egy „átverésért”.

Bárhogy is lesz, azért reménykedjünk benne, hogy nem pont az orvostudomány egy új felfedezése ad majd lendületet azoknak, akik szerint nincs is rá szükség.