Csészényi hatalom – Menzától Srí Lankáig, így lett társam a tea

7 éves vagyok, taknyos, torokfájós, ágynak dőlt, nyűgös gyerek. Iskola nincs, betegség viszont van. Szemem csukva, az álom és az ébrenlét határán lavírozom, de tisztán hallom a forrásban lévő víz kotyogását. Kiskanál koccan a nagymamám porcelánján, csörömpöl kétszer-háromszor, majd közeledő lépteket hallok. Alvást tettetek, én aztán nem fogok újabb gigaméretű, torokba be sem férő gyógyszert lenyelni. Anya bedől a trükknek, de valamit otthagy az éjjeliszekrényemen.

Várjunk… Csak nem menzástea-illat? – szippantok párat a paplan alól. Az jó lenne, mert attól meggyógyulok.

A menzás tea ugyanis elixír, jótékony csoda.

Cukorral és citrommal leöntött erő, amit ivás közben szagolgatni kell, mert úgy jobban hat, csapódjon csak a forró gőz és a menzás tea illat az arcba. Ez nem vicc, kikísérletezték, ez varázslat, amit így kell csinálni, hogy hasson. De ide nem varázsige kell, hanem rituálé. Mert a teázás rituálé.

21 éves vagyok, átfagyott kezeimmel, telepakolt hátizsákommal, magányosan téblábolok egy San Francisco-i japánkertben. Dideregve próbálom csodálni a növényvilág milliméteres precizitását, de mivel remegek, vacogok és egyedül vagyok, érzem, ez már halottnak a csók.

Fenébe tehát a növényekkel, fenébe mindennel, ott van az a nüansznyi japán teázó, ahol életerőt lehelhetek magamba. Persze kiakadok, mi az hogy 5-6 dollár egy csésze forró víz, meg egy kis szálas tea. Így aztán könnyű milliomossá válni, ez már rablás, meg mit ért azalatt az eladó, hogy „ilyen” teához nem adnak cukrot. Így nem is tea a tea. Kényelmi igényem persze legyőzi agyam tüntető racionalitását, képes lettem volna 7 dollárt is otthagyni egy cukor nélküli teáért, csak hogy legalább pár percig melegítse valami vörösre fagyott kezeimet.

És akkor, ott, egy San Francisco-i japánkert teraszán megtörténik a csoda: megiszom életem első, igazán jó minőségű zöld teáját – szigorúan cukor, méz és citrom nélkül, csak úgy puritán, nyers valójában. Ekkor jöttem rá, hogy

a minőségi teánál bűn az ízesítés, mert elveszik a profil, a lélek.

Ekkor jöttem rá arra is, hogy a filteres és a szálas teák között 11 kilométer mély Mariana-árok húzódik, de legfőképp arra ébredtem rá, hogy olyan tea is létezik, ami, ha ember lenne, Oscar-díjat érdemelne. Épp egy olyat kortyolgattam.  

22 éves vagyok, Srí Lankán, Nuwara Eliya városában, a tea hazájában álldogálok. Bárhova nézek, teaültetvényeket látok, hegyek között, csendben meghúzódó völgyeket, véget nem érő zöld tájat, benne parányi, zizgő, teaszedő nőket. Nézem a fáradtságot nem ismerő, ámbár kissé mogorva arcukat, gépies mozdulataikat. Nézem és csodálom őket, közben a teagyári látogatásom során elhangzott információkat emésztgetem.

Elmondták például, hogy a fekete és a zöld tea ugyanarról a növényről származik, csak a feldolgozásuk más, hiszen a teák közti különbség a levelek feldolgozásából adódik, a szárításon és a fermentáláson múlik minden.

Az is fontos, hogy a leszedett levél a növény mely részéről származik, hiszen a legjobb minőségű teát a csúcsrügyek adják: annál értékesebb a levél, minél „fentebb” van a növényen – ez is lényeges nagyon, vagy százszor elmondták az okosok. Azt már csak fél füllel hallottam, hogy még az sem mindegy, milyen vizet használunk az elkészítéséhez, ahogyan az sem, hogy milyen hőfokon áztatjuk a tealeveleket.

Egy külön univerzum ez, számomra soha véget nem érő tudomány, amiről nem lehet mindent megtudni, csak nagyon sokat.

24 éves vagyok, otthon vagyok, teát iszom. Egyre jobban értem működésének mechanizmusát. Talán az idő teszi, talán arra is meg kell érni, hogy a tea segítsen; többé váljon, többet jelentsen, zsigerekben hasson.

Persze nem gondolom túl az otthoni teázást: noha a Matcha-, a kínai Oolung-, a nepáli fekete, a méregerős orosz tea maga a szimfónia, néha pont az a szétcukrozott és citromozott menzás tea az, amire szükség van.