„Az, aki nem bírja a pirospaprikát, harcolni sem tud!” – Miért rajongunk a fűszeres ételekért?

Egy korábbi írásunkban már górcső alá vettük, mit is szeretünk annyira a csípős ételekben, miért űzünk sportot az erőspaprikák tüzességének fokozásából, és milyen hatással van mindez egészségünkre. De nemcsak a csípős ízek keríthetnek hatalmukba, hanem minden más fűszer is.

Az ételekben felhasznált fűszerek és aromás összetevők régóta a legkeresettebb ízek közé tartoznak az emberiség történelmében. Sok közülük értékesebb volt a maga korában, mint egy mai gyémánt vagy arany – képesek voltak háborúkat és konfliktusokat szítani, béküléseket és egyesüléseket hozni. Az evolúciót kutató szakemberek szerint

a fűszerek utáni sóvárgás puszta túlélési technika: a bennük rejlő antimikrobális elemek a túlélést, betegségek leküzdését és megelőzését biztosították,

ezért a régmúlt emberei ösztönösen vágytak utánuk. A fokhagyma, a hagyma, a szegfűbors és az oregano mindent elpusztító baktériumölő fűszerekként váltak ismertté, őket a kakukkfű, a fahéj, a tárkony és a kömény követte. Nem véletlen tehát, hogy ma is ezek a világ legkeresettebb és legtöbbet fogyasztott fűszernövényei.

De ha azt hisszük, mindez ennyire egyszerű, akkor tévedünk. Számos más oka is lehet a fűszeres ételek előnyben részesítésének.

Vegyük Japán példáját, ahol a fűszeres ételek fogyasztása erősen összefügg a nemi identitással.

Ebben a kultúrában az édes ételek fogyasztását a nők és gyermekek szokásának tartották, a férfiaktól pedig azt várták el, hogy az alkoholt és a fűszeres ételek fogyasztását részesítsék előnyben. Így a gasztronómia két élesen elhatárolt részre oszlott: az erős ízek a férfiaknak, a lágy, édes tónusok a nőknek és gyermekeknek maradtak. 

De nemcsak a nemi, hanem a nemzeti identitás is hatással van az ételekkel fennálló kapcsolatainkra. A kommunista Kínában például a hazaszeretet kifejezését képezte a csípős ételek szeretete. „A szecsuániak nem félnek a csípős chilitől” – szól a közismert mondás. A Kínában őshonos szecsuáni bors mellett hamar feltűnt az Amerikából behurcolt chili, ami kezdetben nem örvendett túl nagy népszerűségnek, idővel mégis a „forradalmi férfiak és szenvedélyes nők” szimbólumává vált. Számos hazafias felkiáltás nőtte ki magát a tüzes ízek szeretetéből, Kína több tartományában is úgy vélték, hogy az igazi forradalmárok étele a pirospaprika:

az, aki nem bírja a pirospaprikát, harcolni sem tud.

De Mexikóban is többet jelent önmagánál a fűszer. „Somos fuertes porque comemos puro chile” – tartja egy oaxacai őslakos mondás. Erősek vagyunk, hiszen nem eszünk mást, csak borsot (vagy paprikát – fordításonként változó). Mi ez, ha nem egy erős szelete a mexikói őslakos identitásnak? Egyértelműen kirajzolódik: a fűszeres ételek fogyasztása és bizonyos személyiségjegyek, mint például a bátorság vagy az izgalom közötti kapcsolat lehetővé teszi az emberek számára, hogy megkülönböztessék magukat más csoportoktól, akár még az azonos országban élőktől is.

Az étkezéssel kapcsolatos döntéseinket sokkal több tényező határozza meg, mint pusztán biológiai vagy pszichológiai szükségleteink: társadalmainkat és azok értékeit is tükrözik. És közel sem állandóak. Az éppen aktuális gasztro-divat, a reklámok és hirdetések kereszttüze egyre gyorsabban vezet újabb és újabb fűszerek felemelkedéséhez (majd gyors feledéséhez). Ennek legjobb példája az ausztrál Vegemite esete, ami szinte a semmiből lett a nemzeti identitás szerves része, vagy egy még extrémebb példa: a tengerimalacok egyre divatosabb fogyasztása, ami kezdetben egy Andokban élő őslakos közösség sajátja volt, majd szép lassan a környező városi lakosság felfuttatott divathulláma lett.

A kérdést tehát szinte lehetetlen megválaszolni, mert hiába van nekünk egy Erős Pistánk, nem minden magyar szereti az erőset, és hiába kapták fel a filmek a zöld tűzzel égő wasabit, nem lett mindannyiunk kedvence. A biológiai szükségleteinken, természetes ösztöneinken felülemelkedve választásainkban egyre nagyobb szerephez jut mindaz, amit külső környezetünkből fogadunk be: szüleink ízlése, a gyermekkorunk során megismert ízek és a hozzájuk köthető emlékeink, a televízióban, interneten és más felületeken nap mint nap elénk tett aktualitások, továbbá a közösség gasztronómiája is, amiben élünk…

Egy biztos: a fűszerek világa nagymértékben eltávolodott a kezdeti biológiai összefonódástól.

Már nem a szükségleteinknek megfelelően alkalmazzuk őket, ráadásul keveset is tudunk a hatásukról.

Borsozunk, de nem tudjuk, miért jó ez. Köménnyel szórunk, de segít-e ez az emésztőrendszerünknek? Veszendőben az egészségügyi vonatkozás, és hódít a puszta élvezeti érték. Nagy kár érte.