Amikor a tükör szilánkokra törik – megrázó és nagyon fontos film készült a demenciáról

A francia rendező, Florian Zeller idén töltötte be 41. életévét, így különösen meglepő, hogy egyik korai forgatókönyve, amelyből végül 2020-ban játékfilmet készített, az idősek legsúlyosabb lelki problémáinak, betegségeinek egyikét mutatja be – ráadásul megrázó részletességgel, különleges nézőpontból. Ez a The Father, magyar címén: Megmaradt apámnak.

Az egyszerre felkavaró, sajátos és bátor perspektívát az adja, hogy voltaképpen egy leépülő ember szemével láthatjuk a külvilágot, és az arra tett személyes reakciókat is megismerjük. Ehhez a merész vállalkozáshoz (amely ilyen következetességgel még egyetlen játékfilmben sem valósult meg), nyilvánvalóan remek színész volt szükséges főszereplőként, mert rajta állt a siker. És nem kell csalódnunk: Anthony Hopkins egészen kiváló választásnak bizonyul.

A tavaly decemberben 83. életévét betöltő brit színész valósággal brillírozik a szerepben: hol anyjához menekülő kisgyermeket, hol határozott felnőttet, hol összezavarodott aggastyánt, hol habókos mérnökembert, hol a titkokat véletlenül a vejének elkotyogó apóst játszik. 

Hopkins pontosan azt mutatja meg, ami a való; ahogyan ez az életben zajlik, a demens betegeknél, s ennél nagyobb dicséretet azt hiszem, nem is lehet mondani.

Mivel a történet a főhős tapasztalatain és érzésein keresztül, nagyon lassan bontakozik ki, biztosan sok néző megzavarodik, és veszti el idővel a fonalat. Minden bizonnyal ez volt a rendező célja, hiszen így tudja hitelesen ábrázolni: a demencia második és harmadik fázisának határán az ember már rendkívül homályosan, bizonytalanul érzékeli a külső eseményeket, és nagyon sokszor kiegészíti ezeket látomásokkal, nem reális vélekedésekkel. Ezzel együtt pedig egyre kevésbé ura érzelmeinek és indulatainak is, olykor teljes vagy részleges katatóniába esik.

Az életben itt, ebben az átmeneti szakaszban dől el, hogy az illető képes-e még önmagát ellátni, vagy állandó, a rokonságon túlmutató, szakmai segítségre szorul, intézeti vagy kórházi keretek között. A film pontos, néhol kegyetlen logikával mutatja be ezt a határátlépést, és a „belegyalogolást a semmibe” – a leépülő és minden tekintetben egyre bizonytalanabbá váló tudat a szociális otthonban lévő egyszemélyes szobájában végül már csak egy ölelésre vágyik, s ezt meg is kapja az őt gondozó, rendkívül empatikus ápolónőtől, aki az utolsó pillanatig is emberként bánik gondozottjával.

Florian Zeller filmje letaglózó és megdöbbentő lélektani ábrázolásai miatt különleges, és egyedisége mellett fontos üzenete is van: szeretné, hogy minél hamarabb vegyük észre környezetünkben (és akár magunkon is) a demencia jeleit, s már az első gyanús eseteknél forduljunk szakemberekhez, leginkább geronto-pszichológusokhoz vagy geriáterekhez.

Ha ez elmarad, vagy túl későn történik meg, az történhet velünk vagy családtagjainkkal, ami a film főhősével történt – lassan homályosul a tükör, majd egyszer csak eltörik, s a cserepekben tükröződő, teljesen különböző világdarabkákból immár soha össze nem állítható az egységes kép. Ha pontosan értjük ezt az üzenetet, értjük a személyes feladatunkat is – fizikai, lelki és szellemi aktivitással minél tovább megőrizni magunkat az „időskor pestisétől”. Ez a mi munkánk, s nem is kevés…

Arról, mi a demencia kilenc korai jele, itt írtunk!

Nyitókép: Sean Gleason / Sony Pictures Classics