A beteg gyerekeket sajnálhatjuk, de inkább tanulni kellene tőlük – egy egykori „beteg” kisfiú is ott lapul a szerzőben

Egészség

A beteg gyerekeket sajnálhatjuk, de inkább tanulni kellene tőlük – egy egykori „beteg” kisfiú is ott lapul a szerzőben

Kis zarándokok

Amikor beteg gyereket látok, önkéntelenül elmosolyodom. Nem rajta, a környezetén. Egészséges emberek nézik és szörnyülködnek, felesleges sajnálkozás alakul ki bennük, a tudatlanság mélyén születő, a részvétre, együttérzésre hasonlítani akaró sajnálkozás. Hogy gyerek, és beteg, és miért. Én sejtem, és nem azért, mintha én a tudás mögött kitüntetett helyet foglalnám el, én a tapasztalat mögött létező szerény hellyel büszkélkedhetem.

Tizenhárom éves koromban agyvérzéssel élveztem az Amerikai úti Idegsebészet vendégszeretetét és all inclusive szolgáltatását, és akárhogy erőlködöm, hívom segítségül az emlékezetem, nincs előttem a jelenet, hogy féltem volna. Másfél hónapig feküdtem ágyban, a testi szükségleteim nem egyszer kínos, kiszolgáltatottságom tudatosító csapdájában, párna és infúzió közt. A szűkre szabott mozgástér arra tökéletesen megfelelt, hogy az időközönként cserélt infúzióm szemléljem, és a gyógyulásom felől ábrándozzam.

A mai napig nem találtam rá kielégítő választ, és akármennyit töröm rajta a fejem, érthetetlenség fog el, hogy nem volt halálfélelmem azokban a kritikus napokban. Ennyi év után azt gondolom, hogy a félelemérzést a felnőtt akarja, a felnőtt képzeli, a gyerek viszonya az elmúláshoz, a félelemhez a mi szemünkben különös és távoli, hasonlatos a gyerekek bizalomba vetett hitéhez. Nem mondom, hogy élmény volt tizenhárom évesen egy súlyos betegség megtapasztalása, viszont az ellen nem tiltakoznék, hogy a tizenhárom éves kori bizalmam és hitem tartós hiánycikk a felnőttkor piacán.      

Minden beteg gyerekben tudás lappang. Egészséges. Találkoztam velük azokban a szobákban, amin a dráma vagy a halál nyitott be udvariatlanul, tolakodóan, mikor hogy szottyant kedve. Találkozott velem a drámájuk, és találkozott velem az önfeledtség, ahogy a drámát fogadták a testük engedetlenségét elviselni kényszerülő gyerekek.

Nem féltek, tudták, hogy a bölcsesség ott kezdődik, ahol a félelem véget ér.

Szerettük a közös sétákat a kórházi labirintusokban, a betegségek Minótaurosza ellen tervezett egy-egy csel az öröm egyik formája volt, testgyakorlat, hogy épp bőrrel megússzuk. Volt, aki megúszta, volt, aki nem. Ő bölcs belátással vette ezt tudomásul. Aki látott haldokló gyereket, tudja, miről beszélek. A gyengeség szó hiányzik a haldokló gyerekek szótárából.

 

A Bethesda kórházban töltött rehabilitációs időszak hat hete alatt az egyik ágyszomszédom egy agydaganattal született kisfiú az édesanyjával, a másik ágyszomszédom egy leukémiás, hiányos végtagú, nálam néhány évvel fiatalabb fiú volt. Megengedte, hogy kipróbáljam a neki kirendelt tolókocsit, és mert nem volt nagy tapasztalatom a tolókocsik használatában, felborultam vele. Velem együtt senki nem ijedt meg, velem együtt mindenki nevetett.  

Mi, beteg gyerekek, micsoda egy kitüntetett cím, nem féltünk a gonosztól.

Nem akartuk elhinni, hogy létezik.

Akárhányszor a szűk járat, a nincs kiút dilemmája jelentkezik az életemben, eszembe jutnak a kórházban keringő folyosók. Misztikus, rejtélyes, bűvös mindegyik, mint egy mesebeli erdő. Feltekerném őket, mint a spagettit, majd leengedném, mint egy horgot. Kifognám a kórházidőszakban kötött barátságaimból született megtartó szeretetet, azt a gyerekektől áthagyományozott erőt, hogy nincs megállás, nincs elgyengülés, csinálni kell, akármilyen helyzet van, nem szabad kifogást keresni. Megfog, megtart, megköt és felemel. Hiszem, tudom, tapasztaltam.

„Napjaink csak átjáró csarnokok, /s magunk jövő-menő zarándokok;” írta Geoffrey Chaucer, és azzal a halk kérésemmel fordulok a Teremtőhöz, hogy a kis zarándokok bátorsága nyújtson támaszt a hol változatos színben tündöklő, hol fenyegetően riasztó csarnokokban nekünk, gyerekkort túlélt felnőtteknek. 

A cikk írója elmeséli, hogy tett vele jót a felesége, amikor elhagyta őt. 

Ajánljuk még:

„A stroke-ból úgy tudsz jól kijönni, ha a hajadnál fogva kirángatod magad” – Somkuti György története

Még nem volt hatvanéves, mikor egy reggel hirtelen teste egyik oldalából kiment az erő, térdre rogyott, majd eldőlt. A négygyermekes édesapánál agyi érelzáródás eredetű stroke-ot diagnosztizáltak. Úgynevezett trombolízissel, azaz vérrögoldó terápiával kezelték, aminek köszönhetően óráról órára javult az állapota. Közel tíz évvel a stroke után teljes életet él, ha nem is egészen úgy, ahogyan egykor képzelte. Somkuti György története.

 

Már követem az oldalt

X