És nem csak mezítláb, de póló vagy trikó nélkül, meztelen felsőtesttel is közlekedtünk a tűző napon, mezítláb szaladtunk el a sarki kisboltba tejfölért, és ha leesett egy extra fagyi lehetősége, hát ahhoz se húztunk szandált, úgy ahogy voltunk, porosan, egy szál rövid nadrágban, mezítláb is elfogadott volt a megjelenés. Akkor is, ha délután már dinnyelé húzott ragadós csíkot poros kis hasunkra, ha kócos hajunk ezerfelé állt, és frissen főzött meggylekvár hagyott nevetős szánkon maszatot.
Falun éltem, ismert mindenki mindenkit, kevés autó járt, és földutak hálózták még be akkor a települést. Egy szál aszfaltozott út szelte ketté a falut, úgy hívtuk: a „kövesút”. Egyik oldalról a másikra átkelésnél, ott kellett csak vigyázni, el ne csapjon minket semmi, se autó, se lovaskocsi. Egyik is, másik is közel azonos arányban járt még akkor arra, és a netalán megbokrosodott lovaktól legalább annyira féltettek minket, mint a benzingőzös, „gyorsan száguldó” Trabanttól.
A nyár a mezítlábazásról szólt, a poros utakon való kószálásról naphosszat, és nem is szerettünk a kövesút felé menni, mert az nem volt jó a talpnak. Égette a forró aszfalt. Ellentétben a földutakkal, amelyek puha homokszemcséi soha nem forrósodtak fel annyira, hogy azt kellemetlennek érezte volna egy gyerektalp. Persze a földutak se voltak egyformák. Némelyik tényleg puha volt és süppedős a homokja, amibe az út közepén is bokáig süllyedtünk. Tudtuk, arra gyalog jó a járás, de a felnőttek kerülték – főleg kerékpárral. Mert a mély homok behúzta a biciklikereket, dőltek jobbra-balra az emberek. A gyerekek viszont élvezték, hogy kifaroló kerékpárral valódi homokvihart lehetett ott kavarni, az esés sem riasztotta el őket – és persze puha homokra zuhantak a vagánykodók.
Voltak keményebb földutak is, meg olyanok, amibe mély kátyúkat vájtak a kerekek. Azokat eső után látogattuk, mert a kátyúkban megült az esővíz, pillanatok alatt felmelegedett, és esővízben gázolni mezítláb... mi tagadás, az bizony pompás gyereköröm volt, és kész.
Voltak aztán azok az utak, aminek a szélén virágok nyíltak, mezei, kitaposott kis ösvények, illatos tekergők. Én akkor hatalmas, végeláthatatlan rétnek láttam azokat. Ma már tudom, a házcsoportok közötti, még be nem épített területeket használták tenyérnyi kaszálóknak az emberek – de én imádtam időt tölteni ott.
Legszebb pipacsos emlékeim is onnan vannak, ott szerettem bele egy életre a pipacs lángoló szirmaiba, meg a búzavirágba, a len kékjébe, és a kígyószisz is ott bűvölt el
– sokáig valóban azt hittem, ha leszakítom, kígyó bukkan fel a lábam mellett a földből. Féltem a kígyóktól, de azért szakítottam és kapkodtam meztelen talpam szaporán, hozzá ne érjen, meg ne marja azt a kígyó, ami persze sose jött elő, illetve egyszer mégis, de az egy másik emlék, másik történet.
Az illatos kis ösvényekre azért bekúszott a növényzet, az alföld rettegett gyomnövénye, a tarack is odaszórta tüskés gömbjeit. Az aztán igazi ellensége volt a meztelen talpaknak, jaj de sokszor szaladtunk jajongva hazáig, ha talpunkba döftek a tüskék. De akadtak más tüskék is, meg rovarok, léptünk mi méhbe, darázsba, tapostunk bele eső után földi gilisztába.
Mezítelen lábunk alá hajolt a természet, az élet. Talpunk alatt gyűlt a tapasztalat.
Oda zártuk a nyarat: az illatokat, a tücsökmuzsikát, a vaníliafagyi ízét, a dinnyelé csurranását, a szúnyogcsípéseket meg a vakarást, az önfeledt futkosást, a tikkasztó szomjúságot, a zsíroskenyeres vacsorák ízét, a kovászos uborka zamatát, a véget nem érő napokat.
Amikor ma lerúgom a cipőt, a papucsot, legyek bárhol… poros út simul újra meztelen talpam alá, búzavirág bólogat nekem, pipacs meg kamillaszirmokat számolok. Egybefolyik a reggel az esttel. Tücsök muzsikál a szívemen. Gyerek vagyok újra. Ne szóljatok rám!
Nyitókép: Unsplash / Johnny McClung és Pixabay / Petra
