Az évszakok legszebb tündérlánya, a könnyűléptű május, időnként kemény feladat elé állítja a kertészkedőket. Hideg napokkal, aranyat érő, özönvíz szerű esőkkel érkezik, hogy aztán felváltsa őket a virágillatú esték álomvilága. A kert és az erdő talán májusban a legbujább: szárba szökkennek már a nagyobb virágok, virágot bontanak az évelők, lombot ontanak a fák. A virágzó repcetáblák belesárgállanak a dombok üde zöldjébe, apró bárányfelhők kergetőznek, az utat lepkevirágú vadrózsa szegélyezi.
A május olyan zöld, hogy abba szinte bele lehet harapni. A természet festője olyan színt kevert mostanra, amelyben jó sok a sárga, és belerejtett valamennyi vöröset is, ettől lesz olyan élő, olyan eleven. A kékeket majd csak a napforduló után, cseppenként adja hozzá, hogy elmélyüljön és megkomolyodjon a zöld, mire bevégzi dolgát a nyár.
Az erdő szélén akácot ringat a szél, fehérvirágú bodza bólogat. Bodzavirágból, bodzavirágból, hullik a sárga virágpor, dúdolom, az utat közben mintha hó hullana, fehéren betakarja a kőrisek elnyílott virága. A borban olykor a fehér virágok illatjegyeit keressük, a májusi erdő ezt gazdagon kínálja. Ilyenkor teleszívjuk magunkat vele, hogy azután majd, amikor itt az ideje, elővehessük illat-emlékünkből egy jó pohárnyi olaszrizling, egy szép ezerjó vagy egy Irsai Olivér mellett. Javában dalol a kakukk, füve pedig ellenállhatatlan, balzsamos illatával csalogat a napsütötte bokoraljába. Rózsaszínű virágain szorgoskodók dolgoznak, a kakukknótával vegyes zümmögőkórus a legszebb aláfestése az erdei uzsonnának.
A májusi erdőben már nincs semmi a kora tavasz télvégi félénkségéből, a bátortalan izgatottságból. A május legyőzte a tréfás és szeszélyes áprilist, a rügyfakasztót, az avarból ibolyával simogatót. Bujaságával vezet át egyszer csak hirtelen a nyárba.
"Aztán egy este szokatlan, meleg csend lett. A virágok illata megállt a csalitokban, s amikor feljött a hold, a berekszélen megszólalt egy fülemüle, olyan lágyan és olyan szépen, hogy lehunyta szemét az erdő, lehunyta szemét millió virág (...) mindenki tudta, hogy a nádas tündérrózsái között, a tó csillagos tükrében nászruhájába most öltözik a Tavasz felnőtt, szép leánya: Május. " /Fekete István/
Égig meredeznek a karcsú gyertyánok, bükkfák, sudáran, méltóságteljesen, törzsük szürke kérgét végigsimítva szinte érezzük, a múló idő növelte apró, finom ráncokat. A bükk-templom libegő levelei közt bekukucskáló napsugár táncot jár a leveleken, a madarak szerelmes dallamokat csicseregnek vidáman, hangjukat vétek lett volna megzavarni, az erdő hangját megérinteni.
Csöndben lépdelünk, hegyre fel és völgybe le, Nagymarostól Hegyestetőre, onnan a Remetebarlangokhoz, majd Törökmező felé vesszük az irányt. A hegyoldalra mohás sziklák támaszkodnak, árnyukban nyílik az árvacsalán, odamosolyog fehéren a nálunk oly ritka szagos müge, amit más nyelvek erdőmesternek neveznek. Kandikál az erdei gyöngyvirág, szemérmesen himbálja bimbóit a salamonpecsét.
A patakon túl egyszerre kitágul a tér, kékeszölden domborulnak elő a szomszédos hegyek, kevély tölgyek karéjozzák a mezőt. A gyönge szélben törökszegfűk és hajszálnyi füvek hajlonganak kecsesen. A napsütötte, fenséges fennsík zöldje lágyan hullámzik, apró virágokkal ékes. Olyan, mintha apró ékszereket, igazgyöngyöket szórt volna szét benne a Teremtő. Megszámlálhatatlanul sok virág várja a rovarok hadát. A rét szélén cserjesor illatozik, amelyről Hock János így ír Virágmeséiben: „Sietve öltözködött minden bokor, cserje és fa a nagy vendég tiszteletére, hogy egy szép tavaszi örömünnepet rendezzenek. Rájuk vették a legfinomabb patyolat és fátyol díszruhájukat, amik éppen most érkeztek meg frissen ez égi szövőszékről. A galagonya és a kökénybokrok szemérmesen illegették habfehér ruhácskáikat és örömökben összerázkodva, fehér szirmokkal borították a rájuk felnéző apró virágok okos fejecskéit.”
Hogy minek örültek ezek a növények annyira? Vajon a májusnak, vagy a nagy vendégnek, a hozzájuk látogatónak? Mert vendégek vagyunk a természetben, és ehhez illően kell megjelennünk itt. Csöndesen, hogy lépteinket ne visszhangozza az erdő, szinte észrevétlenül. Megmerítkezhetünk az ölelésében, vigyázva minden fűszálat, levelet, virágot. Le nem tépve, le nem taposva-törve, mély tisztelettel, ahogyan a vendégségben kell.
Olykor zörren a távol, és őzgida alakja sejlik fel. Végigsiklik rajtuk a lombon beszűrődő napsugár, és riadtan szökellnek tova, elnyeli őket a zöld. Máskor vadmalacok zizegnek a csalitosban, túrják a földet, vékony hangos röfögnek, ügyet sem vetnek az arra járóra. Ám valahol a bozótban az anyjuk kiszimatolja, s egyetlen horkantással jelzi kicsinyeinek a veszélyt. Abban a szempillantásban futásnak erednek, szedik aprócska, ügyetlen lábaikat, s eltűnnek a hívatlan szemek elől. A kis család mozgolódása még sokáig hallatszik a lombok védelméből.
A májusi erdőt nem lehet elfelejteni, a szavak pedig nem alkalmasak arra, hogy körülírják azt az érzést, ami egy ilyen út alatt feltölti a lelket. Aki nem szívesen túrázik, annak is kötelezővé tenném legalább a sétát a természet májusi templomában. Azt a tengersok benyomást, hangot, színt, képet, amit ilyenkor átélhetünk, azt nem pótolhatja semmi. Feledteti a tél szürkéjét, bevezeti a nyár forróságát. Benne van a szépség, a szerelem, a jövő ígérete, a kiteljesedés. Csak menni, gyalogolni, míg teljesen el nem nyel a tavasz lágy öle valóban, vagy amíg a lélek megtelik gyönyörűséggel.
Fotó: Halmos Monika
Barangolás a Csömöri körtúrán
A csendes közelség varázsa
