„Nem lehetek eléggé hálás a feleségemnek, hogy elhagyott” – egy férj kegyelmi krízisének története

SZPSZ

„Nem lehetek eléggé hálás a feleségemnek, hogy elhagyott” – egy férj kegyelmi krízisének története

Sokan és sokféleképpen írták már meg azt, ahogy elhagyták őket. Valljuk be, egy-egy krízist mindenki a személyiségéhez mérten él meg és dolgoz fel, és akármennyire különbözzön egy-egy eset, bőséggel akad átfedés. Nem kizárt, az én történetem sem egyedülálló a maga nemében. Elmondom, a mások és a magam okulására.

Az én történetem 2020. június harmadikára datálódik, amikor a feleségem felébredt, majd egyszeriben közölte velem, hogy ő most elmegy. Játékra hajlamos emberként azt válaszoltam, hogy jó, menjen. A bejelentést nem sokkal rá tett követte: összeszedte a szükséges holmiját, hívta a taxit és távozott. Akkor még nem fogtam gyanút, hogy ez úgy, ahogy van, végleges (de nem végzetes!), és egy új trauma irányába tettem meg az első lépést.

A feleségem (jogosan meghozott) döntését számos, ilyenkor szokásos és mindig méltatlan, felmentésre/megértésre nem jogosult cselekedet követte, ezekbe a jó ízlés és a tisztes szemérem érdekében nem mennék bele, elég az hozzá, hogy megtapasztaltam, milyen addig ismeretlen állapotok tárulhatnak fel egy férfi előtt, amelyekről, bármit megtett volna, hogy soha ne kelljen tudomást szereznie. Mindenkinek ajánlom,

hasonló helyzetben soha ne engedje, hogy az ösztönei és radikalizmusba hajló érzelmei irányítsák, manipulálják a gondolkodását.

A szakítást általában az sínyli meg legjobban, aki a történés elszenvedője. Ez alól kevés kivétel akad. Az emberi lélek, ahogy a test, nem felejt. Ez a tulajdonsága, ez teszi annyira emberivé, hogy megőrző tevékenységet folytat a létezésben, a létünkben. Az elszakadást, a leválást a másik életről, a kétszemélyes közösségből vagy a mikrotársadalomból való kiválást nem könnyíti meg, hogy a mélyben ott zúg egy hang és azt súgja: lesz jobb, lesz könnyebb. Ilyenkor minden fül süket. A valamikori kedvező jövőben megkapaszkodás még senkit nem rántott ki a bajból.

A baj nem fogadja el az időt, időtlen, és nem fogadja el a teret, átrendez és a maga valóságához igazít: az ember úgy érezheti, az élete köré gyűlt fontos, szívéhez közelálló tárgyak és korábban örömmel látogatott helyek mindegyike kivétel nélkül semmitmondást tartalmaz. Idegen az idegenségben. Leépült a környezet, a tárgyak fontossága elenyészett.

Maradék erőnkből keresés van és eszeveszett fogódzkodás a maradékba. Azt nehéz megmondani, ki kapaszkodik kibe: mi a tárgyakba vagy a tárgyak belénk? Ki hordoz kicsodát? Mi váltunk tárggyá, a világ egyik sötét helyén felakasztottak, és lógunk magatehetetlen, tanácstalan állapotban. Nem kell, hogy ez legyen, hogy az önsajnálat lassan, de biztosan átvegye a hatalmát a testünk, a lelkünk, az egész életünk felett, és arra neveljen, tévesen és károsan, hogy az elhagyásunk, az életünk minden másodpercét kitöltő krízis egyben az életünk, a lelkünk, a testünk világban betöltött szerepünk értelmetlenségét jelenti. Nem,

ezzel egyszer és mindenkorra le kell, hogy számoljon, aki hisz önmagában és a méltósághoz való, elidegeníthetetlen jogában.

Válságban, válásban egy dolgot nem szabad: tehetetlennek lenni! A tehetetlenség megöl, a tehetetlenség a férfiasságból vesz el. Nincs rosszabb, mint amikor a férfiasság veszít a súlyából. És mit szabad még? Önmagunkkal tölteni el tartalmas időt, fejlődést, hibabelátást. Ezeket kivétel nélkül szabad.

Én a krízist követő, feldolgozást és szigorú befelé figyelést követelő egy évemben azt tanultam meg, hogy nincs sok értelme azon töprengenem, hogy annyi gyerekkori trauma után miért történt meg pluszban a mostani, ha egyszer a valóság az, hogy megtörtént. Nem érdemes az önfelmentés, hárítás bugyraiba rejtőznöm – vegyem tudomásul, hogy az elhagyás felhúzta Pokolban nincs Vergilius, hogy ő majd jön és segít. Az elhagyás felhúzta Pokolból a kiút megtalálása egyedül rám vár, életfeladat, ha úgy tetszik. Viszonylag gyorsan megrajzoltam a megoldást jelentő térképem, és elindultam egy úton. Az ember belső tartalékainak leleményessége figyelemreméltó. Az embernek rejtett, belső tartalékból egész barlangrendszere van.

A borzalmasan sok és kimerítő önelemzés és a dolgok újraértékelése után a hátrányokért is képes voltam hálás lenni, és egy nap arra ébredtem, megtörtént az elmozdulás, a fájdalom kiszorult, hogy helyén a derű, a bizakodás találjon szállást. A hit, hogy van újrakezdés, van új élet.

Nem lehetek eléggé hálás a feleségemnek, hogy elhagyott, mert mióta véget ért ez az időszak, az élet ajándékká és kegyelemmé fejlődött, rendeltetésszerűen, rendeltetésemszerűen. 

Ajánljuk még: