Szívemet szórtam szét az országban – A gyerekkori nyarak emléke

Bácsalmáson a nagybátyámék, Nagymaroson a nagynénémék, Vácon a keresztanyám, Verőcén az unokatestvérem, Felcsúton a Rozi mamám, Pestre hazatérve Ica mamám ölelt magához. Apámékkal meg a Balatonra jártunk, ha csak lehetett. Minden helynek megvolt a maga varázsa, minden kertnek a maga titka és bája,

minden szeretett rokonomnak a maga életstílusa, szokása és illata – utóbbit a mai napig fel tudom idézni, és imádom.

Pesten is mindig pompás programokat találtunk – éltük a hamisítatlan belvárosi életünket. A Városligethez közel laktunk, így szinte minden nap kijártunk oda. Apám lábtengózott, én bicikliztem, játszótereztem vagy a tengelyemen gurultam a Királydombról, miközben anyám napozgatott a füvön, ha hagytam. Rémlik, hogy sokat ültem apám nyakában, meg a vidámparki körhinta mesés lovacskáin. Fagyiztunk, főtt kukoricát ettünk és vattacukroztunk. A forró betonon élt csodás pesti nyarakról hosszan mesélhetnék még, de gondolataimban most inkább a vidéket járom.

Verőcéről egy málnabokros kis kert jut eszembe, a cukorral elkevert tojássárgája, mint „desszert”, meg Korda Gyuri és Balázs Klári Mammama Mamma Maria-ma-a dala, amit a mindig elegáns,  parfümillatú, „femme fatale” unokatesóm naponta százszor meghallgatott a kazettás magnóján. Ikertestvére, a gurgulázva nevetni tudó, édes keresztanyám Delhusa Gjon Nika se perimeno számát tette gyakran a fülembe, a zene adott egy hangulatot a Dunakanyarnak, a lányok pedig mutattak nekem egy életvidám mintát arra,

hogyan szeressem magam és az életet.

Nagymaroson egy burgundi vörös rózsával futtatott hegyoldalban laktak a nénémék – a legfelső utca legfelső házában. A néném rendszerint virágmintás ruhában, berakott hajjal és óriási öleléssel fogadott minket – mintha csak az akkori filmekből kilépő Gina Lollobrigida lenne. Sokat sétáltunk az avarillatú erdőben, „kiruccantunk” Törökmezőre és Visegrádra. Akkoriban a várhoz felgyalogolni nem túra volt, hanem hétköznapi séta. Forró nyári napokon a Duna-parton sütkéreztünk naphosszat. Mérhetetlen mennyiségű apró csigát gyűjtöttem, és legalább annyi homokból csepegtettem várat, amennyiből házat is lehetne építeni. Az ébenfekete hajú, kedves arcú Olga nénitől vettük a csavaros fagyit, miután megebédeltünk a szemben lévő halasnál. Ragadtak ujjaink a papírtálcáról majszolt paprikás lisztes halacskától és a kecsapos roseibnitől, amihez kötelező elem volt a vastagon szelt puha fehér kenyér és a hűs, sós „koviubi” is. Lomha nyárestéken a fapados Bufajdában ütöttük el az időt, ahol a felnőttek söröztek, fröccsöztek a Duna fölé magasodó teraszon, mi, gyerekek meg örültünk, ha kaptunk egy ropit, piros mogyoróst vagy Leó jégkrémet. Kérleltük a nagyokat, vegyenek be tekézni, és ha nem vettek, bóklásztunk a partra rakott hajók között. Elvoltunk. Nem volt idő.

 

Apám első otthonát adó városban, Bácsalmáson emlékeim szerint sosem esett. Úgy rémlik, tikkasztó hőségben és elképesztő szárazságban szedtük a friss, feszes, rózsaszín héjú burgonyát a kertvégi földből. Érdeklődve néztem bármeddig, ahogy a rokonaim rendezik a disznókat és a kis kurtafarkú malackákat az óriásinak tűnő ólban. A „báttya” néha kivitt horgászni is egy tóhoz. Bár maga a horgászat nem érdekelt, órákon át nézegettem a tájat, játszottam nádszálakkal, és szerettem a csalinak begyúrt massza édeskés illatát, ezért serényen nyomkodtam az etetőkosárba, ha csak lehetett. Máskor a rendezett kertben poroszkáltam, és olykor letévedtem a folyton valamit szerelő nagybátyámhoz a hígító- és lakkbenzinszagú pincébe – számomra a mai napig a hamisítatlan férfiasságot megtestesítő illat egyik csimborasszója a gépszag. Miközben a szüleim és a rokonaim kempingasztalokat összetolva, barna üvegeket lengetve a kezükben mulatoztak, én trikóban és bugyiban egy lépcsőn ülve haraptam a hideg dinnyét a nyári melegben.

Éltünk, mintha örök boldogság lenne a sorsunkba írva. 

Felcsúton, a nagymamám kis vályogházában töltöttem talán a legtöbb időt. Ott, ahol a szomszéd kertjében lévő kútról hordtuk a vizet, hogy esténként a szoba közepére tett világoskék műanyag lavórban megfürdessen az én mamám. A kert virágillatú volt, a veranda babbal futtatott, hátul tyúkól, oldalt ribizlibokrokkal szegélyezett kis veteményes. Emlékszem a csibék és a darált kukorica jellegzetes illatára, a padlás dióval rakott kosaraira és arra, hogyan kell vágni a tyúkot. Az ottani unokatesómmal a poros úton mezítláb sétáltunk fel a pipacsokkal tarkított mezőre, majd tovább a sűrű erdőn át, egy ismeretlen katona elhagyatott sírja mellett – mindig félve, mögé bújva –, tovább egészen a sínekig. Letapasztott fülekkel ellenőriztük, jön-e a vonat, és billegtünk deszkáról deszkára a fekete kavicsok közt. Kis kitérővel belógattuk a lábunkat az akkor még duzzadó patakba. Ő, az alig tizenegy éves nagyfiú vigyázott énrám. Drága mamánk pedig édes, csúszós mákostésztával várt haza minket.

 

Nem hangoztatom a „régen minden jobb volt” frázist, mert szerintem semmi nem fekete vagy fehér, és minden kornak megvan a maga szépsége és nehézsége. Régen minden más volt – ez vitathatatlan. A legtöbb családban sokan voltak testvérek, egymást segítették, egymás gyerekeire vigyáztak, viszont nem is hajtotta a világ ilyen mértékben az embereket, és eleve nem volt annyi veszély, mint amennyinek ma ki van téve egy kisgyerek. A felnőttek pedig kevésbé voltak leterhelve információval és munkával, és jobban hagyták a gyerekeket csak úgy létezni. Most mindenki versenyt csinál abból, mennyi játékot és élményt tud adni a kisgyereknek, miközben az egyszerű együttlét sokszor a legjobb. Hintázzatok sokat!