„Szép volt, hogy láttuk a dédit meghalni”

Család

„Szép volt, hogy láttuk a dédit meghalni”

 Ma húsz éve, hogy nincs velünk itt a földön – de a lelkemben azóta is itt van minden pillanatban, vezeti kezemet, szememet, szívemet, olykor megint: ejnye.

Fülledt meleg volt a szobában, a nyitott ablakon átfújt, egy kopott függönnyel játszott a szél. A fehér takaró alatt egy alig-test pihegett, szinte észrevétlen volt lélegzete. Teodóra néni haldoklik – mondta a nővér, miután beadta az injekciót a másik ágyon fekvő betegnek. Nesztelenül csukta be az ajtót.

Ott maradtunk, a 19 évessel meg a 11 évessel. Ültem a kisszéken, simogattam a takarót, a gyerekek az ágy végében szótlanul álltak. Itt van Teodóra néni ebédje, ha nem kéri, azért itt hagyom, hátha megeszi később, mondta a fiatal segédápoló, és borsófőzeléket tett az éjjeliszekrényre. Nem is nézett ránk, kisietett, volt neki dolga elegendő.

Nem tudom, mióta lehettünk ott, összefolytak a percek, órák reggeltől fogva. Hajnalban, amikor kibújtam az ágyból, és a kertbe igyekeztem, mielőtt felébrednek a gyerekek, mielőtt hőség lesz, leszedni a ribizlit. Ma július hetedike van, ma utazik haza a vendég kislány, ki kell vinnem a pályaudvarra – és ma meg fog halni a dédi.

Ez az érzés hasított bele a hajnalba, attól fogva hajtott, zakatolt bennem. Sietni, sietni, hogy beérjünk még a kórházba időben! Reggeli, csomagolás, összeszedni az aprónépet, rohanni az állomásra, késik a vonat… alig bírtam türtőztetni magam. Szörnyű érzések kerítettek hatalmukban.

Odaértünk, a dédi feküdt az ágyában, szemei csukva, alig hallhatóan lélegzett. Haldoklik, mondta a nővér, és mi csak néztük, ahogyan lassan elcsendesedett. Egyre ritkábban vette a levegőt, egyre békésebb volt a betegségtől megfáradt arca. Nem tudom, mennyi idő telt el, de egyszer csak azt vettük észre, a takaró se mozdul. Az szája szegletében mintha egy csöpp mosoly tűnt volna fel, és egy nagy szusszanással a szíve végleg megszűnt dobogni. Úgy tűnt, mintha abban a pillanatban egy fényes sugár is lebbentette volna a függönyt, egyenesen a felhők felé – és bizonyosan így volt.

 Élete első autójával

Teodóra néni meghalt, mondta a nővér, és megigazított a takarót. Még itt maradhatnak, ha akarnak, tette hozzá, és elvitte a borsófőzeléket. „Szép volt, hogy láttuk a dédit meghalni – mondta könnyek közt a 11 éves – olyan jó volt, hogy vele voltunk. Láttam, amikor felment a mennybe a lelke!”

Július hetedike volt, és igen, szép volt. Jó volt, hogy ott voltunk. Ha nem is tudott már beszélni velünk, bizonyára ő is érezte, hogy ott vagyunk, hogy fogjuk a kezét. Hogy vele voltunk, amikor elindult ezen a nagy úton.

Húsz éve annak, hogy a dédi nincs közöttünk. Élete utolsó éveiben mellé szegődött egy betegség, és nehezen birkózott vele. De addig fáradhatatlan volt. Hetvenévesen is energikus, mozgékony. Szerette az életet, pedig nem volt könnyű sora.

Nem maradt rám tőle szinte semmi tárgyi emlék, alig valamicske. De amit tőle kaptam, azt a szívemben hordom.

Ő volt, aki nagyon szeretett. Aki magával vitt nemcsak kirándulni, nyaralni, de olyan helyekre, amelyek meghatározták életemet.

Kicsi lány voltam, amikor elcipelt a kertészekhez, nem értem még fel az üvegház növényasztalait, téglára kellett állnom. Szívtam magamban a melegházi szegfűk semmi máshoz nem fogható édes illatát. Öreg barátjának a kertjében ismertem meg a fák életét, ott fedeztem fel, mi lakik egy hagyma mélyén.

Mesélt régmúlt időkről, és nekem úgy tűnt, ő egy meséből érkezett

– és olyan jó lett volna ott élni! Amikor a József körútról kimentek a Rákos patak melletti kertbe nyaralni, ahol rózsabokor virult a ház előtt és friss gyümölcsöket ontott a kert, a cselédházban egy nagy család élt. Ők gondozták a kicsi birtokot, ők látták vendégül a barátokat, csinos ruhákban teniszpartit tartottak a ház melletti salakos pályán. Őrzök néhány képet, amiről a boldog békeidők hangulata néz szembe velem – oly idillien.

 

A dédi élete persze nem volt ilyen csupa boldogság, mert közbeszólt a világháború, az ötvenes évek borzalmai, első férjét elvesztette, egyedül nevelte fel édesanyámat, és másodszor is korán megözvegyült.

De nekem mégis azok az érzések kötődnek hozzá, amiben ott van a békességes boldogság, a régi idők nosztalgikus egyszerűsége. Azok a szeretettel teli pillanatok, amiket együtt töltöttünk, amelyekkel észrevétlenül formált, tanított.

Ma húsz éve, hogy nincs velünk itt a földön – de a lelkemben azóta is itt van minden pillanatban, vezeti kezemet, szememet, szívemet, olykor megint: ejnye.

Jó volt, hogy ott voltunk vele élete utolsó óráiban. És tudom, hogy majd találkozunk, odafent.

Ajánljuk még: