Sosem ismertem, de mindig velem volt: a túl hamar eltávozott nagyszülők is kísérnek minket

Család

Sosem ismertem, de mindig velem volt: a túl hamar eltávozott nagyszülők is kísérnek minket

Ha most beszélhetnék vele, zavarban lennék. Meglepődnék a hangján, tördelném a kezemet. Csak tátognék, nem találnék szavakat. Ezernyi kérdésem lenne, és nem tudnám, melyikkel kezdjem. Mert sosem ismertem, mégis mindig ismerni véltem.

Nem ismertem soha a nagypapámat. Ez egy olyan hiány, amivel küzdeni nem lehet, és nem is kell. Tragikusan gyorsan távozott az élők sorából, ahogy a Magyar Szó is fogalmazott az 1989. augusztusi számában: „Kiütötte a tollat a kezéből az egykedvű halál”. Ez a toll jelenti a láthatatlan kapcsot köztem és közte, emiatt a toll miatt érzem azt, hogy ismerek egy olyan embert, akit valójában nem is láttam, nem is hallottam, akivel egyszer sem beszéltem. Költő volt és író. Nem is akármilyen. Mindent leírt, amit érzett, látott vagy gondolt.

Amikor én megszülettem, akkor lett volna hatvanhét éves. Ha csak egy nappal tovább élt volna, láthatta volna első unokáját, a testvéremet. Ha az élet kegyes lenne, igazságos és törvényszerű, akkor anyukámnak nem kellett volna a poklok poklát átélnie, és talán még most is tudnék nagypapámmal beszélgetni, elég lenne csak egy vasárnapi ebédre átugornom hozzá (ha nem lenne világjárvány, persze). De legalább felhívhatnám. Viszont akárhogy próbálom elképzelni ezt a jelenetet, nem megy. Még a hangját sem ismerem. Mintha lenne a lelkemben egy lyuk, amit hiába foltozok: nincs anyag, amihez nyúlhatnék, csak a leírt szavai, a részletesen kifejtett gondolatait a naplókban és az elbeszélésekben. Nem fogom elfelejteni soha a csendes, mély tiszteletet a barátai és az ismerősei szemében, amikor róla beszéltek. Elakadt a szavam.

Szeretném hinni, hogy a rám maradt naplókból, könyvekből, verseskötetekből megismerhetem a gondolatait és mindennapi életét. A kihívásokat, amelyekkel szembe kellett néznie, és az örömöket, amelyekkel megajándékozta az élet.

Szeretném hinni, hogy legalább valamiben hasonlítok rá. Hogy legalább egy kicsit ismerem.

Mélyen belül persze tudom, hogy mindez csak álca, felesleges pótcselekvés. Próbálkozhatok ugyan, de ideje lenne elfogadnom: van, amit nem lehet bepótolni. 

Sokáig azt sem tudtam, hogyan szólítottam volna. Papa? Papi? Ferenc papa? Feri papa? Nagypapa? Tisztán emlékszem gyermeki zavarodottságomra, mikor ezen először elgondolkodtam. Hogy hívjak valakit, akihez sohasem szólhattam? Neki melyik tetszene? Ő mit akart volna? Nekem mi esett volna jól? De ezek valójában lényegtelen kérdések, csak egy fontos van: nekünk miért nem jutottak közös emlékek? Annyi kérdésem lett volna, annyi kérdésem van a mai napig. És én hallani akarom a választ, nem pedig kiolvasni a millió sor között, amit az utókorra hagyott. Mi lesz, ha nem találom meg?

Szabadkai diákéveim c. miniatűrjében így fogalmaz: „Egyetlen dolog ad értelmet a harcnak: a szerelem. És az ebből következő – utódainkban való továbbélés – feltámadás.” Miközben ezeket a sorokat olvastam, elmosolyodtam. Az írott szó a mi láthatatlan kapcsunk; kicsit mégis olyan, mintha lennének közös emlékeink és beszélgetnénk. Az már biztos, hogy valamit átadott magából nekem – ezt nemcsak mondják, én is érzem, látom, tapasztalom. 

Úgy érzem most magam, mintha a kedvenc könyvemet olvasnám. Lassan haladok, véletlenül sem sietek, próbálom elhúzni a végét, hogy minél tovább tartson. A mai napig nem jutottam a naplók végére.

Azt hiszem, papának szólítottam volna.

Nyitókép: Ács-Fehér Kinga

Ajánljuk még:

Elég a moralizálásból! Mi így küzdünk ésszel a képernyőmérgezés ellen
Családilag van tele a hócipőnk a moralizáló, a jótanácsok aranyesőjét szóró „szakértői véleményekkel” a képernyő előtt töltött idővel kapcsolatban. Eszembe nem jutna recepteket felírni másoknak, cserébe megmutatom, mi hogyan próbáljuk elkerülni a túlzások csapdáját, hogy a gyerekek is, mi is túléljük valahogy képernyőmérgezés nélkül.