Fővárosi lakosok vagyunk, Zuglóban élünk. Első osztályos lányunk egy állami, kéttannyelvű iskolába jár, ötéves ikreink középső csoportos óvodások. Azt hiszem, mi a szerencsésebbek közé tartoztunk a karantén alatt, ugyanis a home office-nak köszönhetően gyerekeinkkel mi magunk tudtunk otthon maradni. A következők az én tapasztalataim az online oktatásról, amely valószínűleg nem tükrözi a hazai átlagot. Arról tudok beszámolni, mi hogyan vizsgáztunk ebben az olykor lehetetlen helyzetben.
A mi iskolánk seperc alatt átállt az online munkarendre. Rögtön minden segítséget és információt megkaptak a diákok és szüleik az otthoni tanuláshoz. Azt hiszem, az a pedagógus, aki a tantermi oktatást akarta folytatni az otthonokban, gyorsan kudarcot vallott. A mi tanáraink felismerték, hogy képtelenség ugyanúgy tanítani, mint a megszokott helyszínen. A tananyag mennyisége online felületen sem csökkent, inkább a pedagógusok módszertana változott, és pillanatok alatt alkalmazkodtak ehhez a merőben eltérő helyzethez. Egy percre sem engedték el a tanulók kezét a karantén alatt sem. Úgy kellett tovább haladni, hogy közben a szülők is dolgoztak, sokan több iskolás gyerekkel bajlódtak home office-ban, és még az óvodásokat sem lehetett háttérbe szorítani.
Nem minden szülő tanár vagy óvodapedagógus, és a tanárnak is van gyereke. A lecke fel volt adva, diáknak, szülőnek, pedagógusnak egyaránt…
Mi rögtön az elején problémába ütköztünk: gyerekeink életéből eddig kimaradtak a kütyük. Szerettük volna minél jobban kitolni annak időpontját, amikor hosszú távú ismeretséget kötnek az okostelefonnal, tablettel, laptoppal. Az online oktatás kezdetekor ezt az elvünket sutba kellett dobni. Elsős Hetti lányunk a távoktatás kezdete után akár napi több órán át a laptopom előtt ült, és muszáj volt azt is hagyni, hogy a gyerekek szabadidejükben kicsit „nyomkodhassanak”, hogy én és az apukájuk nyugodtan dolgozni tudjunk. Imádunk együtt játszani, rengeteget társasozunk, kártyázunk, hangoskönyvet hallgatunk, gyerekeink önállóan is remekül elvannak, bunkit és pályaudvart építettek, babáztak, boltot nyitottak itthon, de mindig volt egy-egy óra, amikor nem bírtunk velük. Munka és háztartás mellett, három gyerekkel lehetetlen küldetésnek éreztem, hogy online játékok vagy tv-nézés nélkül ép ésszel megússzuk ezeket a hónapokat. Egyik este leültünk a férjemmel, amikor már a gyerekek elaludtak, és gondos mérlegelés után töltöttünk le minden játékot a telefonokra, tabletekre. Sajnálom-e, hogy egyik pillanatról a másikra le kellett mondanunk Vekerdy-elveinkről? Igen. De a mértéket szem előtt tartva a technika nem ördögtől való, csak tudni kell használni, korlátozni. Legtöbbször sikerült, néha viszont vitákat szült a következetesség. Szívem szerint vártam volna még a kütyükkel, de az élet másként hozta. Alkalmazkodtunk hát.
„Embert gyógyítasz és gyereket tanítsz”
Hetti az első héten fülig érő szájjal ült a gép elé. Élvezte az új helyzetet: nem kellett korán kelni, itthon lehetett a testvéreivel együtt, apa meg anya felváltva ült mellette, amíg ő okosodott. Nemcsak neki kellett hozzászoknia a még ismertelenhez, hanem nekünk, szülőknek is. Lányunknak fogalma sem volt, hogyan is kell kezelni egy laptopot, az egér használatát is csak most tanulta meg. Csakhamar – a munkafüzet és a tankönyv használata mellé – megérkeztek a tanárok precíz oktatóvideói is: irtó jó felületeket találtak a játékos tanuláshoz, sokszor Hetti azokkal szórakoztatta magát és tesóit, amikor nem értünk rá velük foglalkozni.
Az élő órákat kezdetben utálta. Izgult. Öt- hatfős csoportokban dolgoztak, és bizony itt sokkal többször került rá sor, mint a harmincfős osztályteremben. Néha három perccel az óra előtt még épp fogat mosott, volt, hogy pizsamában löktem a laptop elé, de aztán csak belejött az élőzésbe, és egyre bátrabban felelt a kamerának. Szerintem többet tanult itthon, mint az iskolapadban, hiszen egyedül volt, nekünk pedig több időnk maradt elmagyarázni azt, amit nem értett.
Az online oktatás elején még ott ültünk mellette, és mindenben segítettünk, de időközben megtanulta az önálló munkavégzést,
ügyesen elsajátította a technikai eszközök használatát. A végén saját maga tartotta számon, mikor milyen élő órája lesz, és mi már csak a különböző feltöltésekben működtünk közre. A kezdeti lelkesedés persze alábbhagyott, és a vége felé Hetti már unta az elmúlt három hónapot. Teljesen megértettem. De ez nem lett volna másként az iskolában sem. Itt a VAKÁCIÓ!
Nem volt se jobb, se rosszabb az online oktatás, mint a tantermi. És szerintem nem szabad a kettőt összehasonlítani! Hetti nem találkozhatott az osztálytársaival és a tanáraival, tavaly szeptemberben épphogy belecsöppent az iskolai életbe, bő fél év elteltével pedig egyik napról a másikra megszakadt a folyamat. De gazdagodott más kompetenciákkal, új ismeretekre tett szert a karantén alatt, amelyekre nem lett volna lehetősége az iskolapadban ülve. Siker – én így könyvelem az elmúlt három hónapot. Este nyolckor viszont nemcsak az egészségügyi dolgozókért tapsoltam, hanem a szülőkért, akik otthon, saját munkájuk mellett segítették gyerekeiket, és a pedagógusokért, akik sokszor éjszaka küldték a diákoknak a gondosan összeállított tananyagot.
Mert mindennek ára van
Március 16-tól június 15-éig legnagyobb ellenségem a hajnali 4-re beállított vekker, a néha elhúzódó munkahelyi határidő és a mindig előlem szaladó házimunka lett. Legjobb barátommá pedig a kávégépünk, az ebédszállító futár és a rózsaszín köntösöm vált. Esténként olykor egy pohár bor.
Semmi sincs ingyen. Bizony annak is ára volt, hogy a mi életünkben gördülékenyen, minden gond nélkül lezajlott ez az időszak.
Azonkívül, hogy szerintem pedagógusaink kiválóan szerepeltek, volt még valami, aminek köszönhető a siker. Nekünk, szülőknek. Nézzétek el nekem, de muszáj vagyok megveregetni a férjem és saját magam vállát. Amikor én tanultam Hettivel a szobájában, addig a férjem dolgozott az étkezőben, két óvodásunk pedig játszott. Amikor a férjem volt tanár, én kaptam az óvónéni szerepét. Amikor a gyerekek aludtak, addig a férjem éjszakába nyúlóan pótolta munkáit, én pedig rendre hajnalban keltem, hogy mire ébrednek a gyerekek, addigra utolérjem magam. Amikor én szövegértésben segítettem, addig a férjem hol fülemülét hajtogatott az ovisokkal, hol pedig a kollégáival egyeztetett telefonon. Amíg a férjem elmagyarázta a tízes-átlépéses kivonást, addig én takarítottam vagy biciklizni indultam két darab óvodással. Néhányszor a reggeli vagy az ebéd közben telefonos segítséget nyújtottunk hetedikes unokahúgomnak, hogy mégis mit gondolhatott a költő a Himnusz vagy a Szózat megírásakor, mi jellemzi a romantikát vagy épp hogyan is kell elemezni egy többszörösen összetett mondatot. Néha esküszöm, leizzadtam.
Volt, hogy az ötéves kisfiammal együtt szerkesztettem cikket, vagy a szintén ötéves lányom szamárfüleket mutogatott az apukájának egy-egy konferenciahívás közben.
Igyekeztünk mindhárom gyerekünkkel ugyanannyit foglalkozni, ami persze ebben a helyzetben lehetetlen volt: iskolásunk most sokkal többet kapott, mint két ovisunk. Viszont nővérük megtanította őket németül énekelni és számolni, kiokosította őket matematikából, és most már ők is ügyesen kanyarítják a betűket. Tetszett nekik az iskolásdi. Aztán volt, hogy egész délelőtt a telefonjainkkal játszottak, mert az online matekdoga mellett halaszthatatlan munkánk adódott. Bizony, voltak kínszenvedős napok: amikor Hettinek semmi kedve nem volt tanulni, amikor egy percet sem tudtam napközben dolgozni, mert anyaként volt rám szükség, amikor a férjem heteken át napi négy óránál többet nem aludt, amikor inkább a kupi tetején ücsörögtem, és szaladt a ház, a gyerekeim pedig energiától duzzadva a fejemen (inkább az amúgy is lestrapált idegeimen) ugráltak, miközben nulla-huszonnégyben össze voltunk zárva öten. Az elmúlt száz napban elmasszíroztam néhány hátsófalit, és képzeletben beírtam legalább egy tucat intőt. A gyerekeknek, de leginkább magamnak. Lemondással, erőfeszítésekkel, kompromisszumokkal és lelkiismeretfurdalással tarkított három hónapot hagytunk magunk mögött. Mégis azt mondom, hogy együttes erővel csak összehoztunk egy igazán különleges, kitűnő „bizonyítványt”.
A végén mi is vágtuk a centit. Az utolsó héten már csak lazáztunk: akadt olyan lecke, amit én írtam meg Hetti helyett, mert már nem volt kedvem noszogatni őt. Nem baj, úgyis volt némi elmaradásom matekból, ő pedig derekasan teljesített itthon három hónapon át. Nem bánom, ha szeptembertől újra iskolába és óvodába mennek a srácok, én pedig végre úgy dolgozhatom itthon, hogy nem kell ötpercenként megszakítanom egy folyamatot. A férjem június 15-e után végre elmehet WC-re a laptopja és a telefonja nélkül, és aludni is többet tud éjszakánként.
Bármennyire fárasztó és nehéz volt olykor, mi nagyon örültünk, hogy sokkal intenzívebben részt vehettünk az iskolai és az óvodai életben. A gyerekeink életében. Jó volt itthon!
A koronavírus-járvány okozta iskola- és óvodabezárásokról senki nem tehetett. De ha már így alakult, az volt a legcélravezetőbb, ha minden egyes résztvevő megtalálja benne a jót. Úgy érzem, nekünk sikerült. Kicsit talán még hiányozni is fog ez az időszak.
Ajánljuk még:
LEHET RENDSZERETŐ A GYEREK, HA A SZÜLŐ NEM AZ?
„AZ ANYÓSOM MÁR NEM IS AZ ANYÓSOM, ÉN MÉGIS A MEGGYE MARADOK”
Nagymamám konyhája, avagy átjáró a mértékletes, egyszerű életbe
Borítókép: Lehoczky Rella
