„Olyan lettem, mint az anyám” – Gondolatok a családi hasonlóságokról

Család

„Olyan lettem, mint az anyám” – Gondolatok a családi hasonlóságokról

Pár héttel ezelőtt egy telefonbeszélgetés kellős közepén hangzott el a fenti mondat, méghozzá nagymamám szájából. Annyira meglepően, szinte viccesen hatott, hogy édesanyám és én, a vonal túlvégéről kinyilatkoztattuk: bizony, mi is sok szokásunkban felismerjük a másikat.

Mindannyian elraktározunk a fejünkben bizonyos mozzanatokat, jellemző szokásokat és frázisokat a szüleinktől. Egész gyerekkorunkban őket figyeltük, észrevétlenül ívódtak belénk ezek a minták, és nagyjából kamaszkorunkig olyanok is akartunk lenni, mint ők. Úgy akartuk inni a kávét és olvasni az újságot, mint az apánk, úgy akartuk megteríteni az asztalt, mint az anyánk, és imádtuk azokat a jól bejáratott mondatokat, amiket állandóan hangoztattak – sőt, még utánoztuk is őket játék közben!

Amikor aztán felnövünk, sokan kijelentjük: csak olyanok ne legyünk, mint ők. Persze hiába minden törekvés, egyszer csak kicsúszik a szánkon egy mondat, és mi magunk is meglepődünk: úristen, ez az anyám/apám szavajárása! Az ilyen, és ehhez hasonló zsigeri reakciókat a beégett minták keltik életre, amitől azonnal összerezzenünk, hiszen megannyi (nem biztos, hogy felhőtlen) emlék tódul lelki szemeink elé.

Akárhogy is gondolkodunk erről, egy biztos: a szüleink a leválaszthatatlan részeink (vagyis inkább mi az övüké), belőlük lettünk, az ő személyiségük és szokásaik pedig kisebb-nagyobb mértékben bennünk élnek tovább.

Ő vagyok. Ő vagyok? 

A kihangosított telefonbeszélgetést követően külön-külön is megkérdeztem a családtagjaimat, mert egyre csak foglalkoztatott a téma: vajon hogyan látják magukat, mennyire érzékelik a hasonlóságokat a rokonokkal, és egyáltalán, ezt pozitívan vagy negatívan élik meg?

„Számomra nem az az ijesztő, hogy elkezdtem fizikailag az anyámra hasonlítani, hanem az, hogy ez azt jelenti, öregszem – indította őszinte vallomásával édesanyám a diskurzust – Ha visszaemlékszem, amikor 16-17 évesen néztem őt, az járt a fejemben, hogy vajon egy napon én is ilyen leszek? Előjönnek a kamaszkori emlékképeim, az, ahogyan akkor őt láttam. Hiába volt csak negyven-egynéhány éves, idősnek tartottam, mert fiatalon így érzékeljük a szüleinket. Ma pedig, ha szembeállok a tükörképemmel, azzal szembesülök, hogy egyre inkább úgy nézek ki, mint ő.”

anya_lanya

 

Aztán a nagymamámnak is feltettem ezt a kérdést valamivel később, és anyukámhoz hasonló gondolatot osztott meg velem elsőként: „amikor belenézek a tükörbe, én is meglátom magamban az anyámat, és minden alkalommal rá kell jönnöm, hogy öregségemre egyre jobban hasonlítok rá. Ennyi idős koromra teljesen átváltoztam, de ez egyáltalán nem riasztó számomra.”

Van, ami letagadhatatlan

Miközben ezt a cikket írtam, és beszélgettem a családom női tagjaival, kirajzolódott egy nagyon konkrét, és mindenkire jellemző szokás, amire ennyire még sosem figyeltünk fel. Az egész megmosolyogtatott, és ráébresztett arra, micsoda láthatatlan erők dolgoznak bennünk, mennyire mélyen összetartozunk, és, hogy ha akarnánk, sem tagadhatnánk le, hogy egy család vagyunk.

„Sok szokásom az övé – kezdi anya – főleg a konyhai teszek-veszek és a főzés. Egyszerűen mindig ráébredek, hogy úgy csinálom a dolgokat, ahogy az anyu szokta” – dettó, gondolom magamban, hiszen időnként én is megállok egy perce, amikor a mozdulataimban megismerem anyát.  „Aztán van, amikor a pultnál állva kezdek el enni, pont úgy, ahogyan ő. Időnként rá is szólok magamra, majd leülök az asztalhoz, és az jut eszembe, hogy amikor itt van, mindig megkérdezem tőle, hogy »nem érsz rá leülni?« Mindig úgy eszik, mint aki siet.”

„Pont, mint te! – vágom rá.

Hányszor szóltunk, és szólunk még ma is, amikor így eszel, és most már azt is értem, honnét ered.”

Ha ez még nem lenne elég, a húgomat is megkérdeztem, ő miben veszi észre magán anyát. Kis gondolkozás után meg is jött a válasz: „például abban, hogy állva eszek a konyhában, van, amikor a lábasból.”

Teljesen elképedek, hogy ezt eddig nem vettem észre, vagyis inkább nem raktam össze a fejemben a darabkákat, aztán rögtön magamra gondolok: ugyan nem szeretek se kapkodva, se állva enni, a pult mellett én is szívesen ácsorgom. Szeretek úgy beszélgetni, sőt néha csak szótlanul nézni az étkező szeretteimet, háttal a pultnak dőlve. Valószínűleg nem én találtam ki a szokást, a nagymamámtól láttam gyerekkoromban. Csak állt a pultnak támaszkodva nyaralásaink idején, és nézte, ahogy az unokái reggeliznek, ebédelnek, vacsoráznak. Most értem meg, milyen erőteljesen dolgoznak bennünk a minták, még úgy is, hogy mind a négyen teljesen különböző személyiségek vagyunk.

Letenni, amit nem szeretnénk továbbvinni

A nagymamámat nem zavarja, hogy sok dologban olyanná vált, mint a dédanyám, és valahol tényleg ez az élet rendje, miért kellene küzdenünk ellene? „Volt idő, amikor azt gondoltam, csak olyan ne legyek, mint ő, ma pedig már nemcsak a szokásaimban és egyes mozdulataimban ismerek rá, de a természetem is sokban hasonlít az övére.”

Ezzel szemben az édesanyám tudatosan próbál megváltoztatni egyet, s mást. „Sok dolgot direkt nem úgy csinálok, mint ő, ezek tudatos döntések, de van, amikor csak akkor ismerem fel anyám mondatait, amikor már kicsúsztak a számon. Néha aztán korrigálom őket, főleg, ha a kisfiammal kapcsolatos kommunikációról van szó.”

Sok önismeret szükséges ahhoz, hogy a nem tetsző családi mintákat át tudjuk dolgozni, de egyáltalán nem lehetetlen.

Az újakat saját tapasztalatainkon és élményeinken keresztül alakíthatjuk ki, méghozzá sok odafigyeléssel és tudatossággal. Ez különösen fontos akkor, amikor egy olyan viselkedési módot viszünk tovább, amit gyerekként károsnak éltünk meg. Akármilyen minták is dolgoznak bennünk, és akármilyen „csomagot” is hozunk otthonról, fontos, hogy tudjuk értékelni azt, amit a szüleinktől kaptunk. Ha pedig mindezt nem szeretnénk továbbvinni, adjunk magunknak esélyt a változásra.

Van, amivel tehát dolgozhatunk, vannak azonban olyan dolgok, amik ellen nem tehetünk semmit.

„Majd veled is megtörténik egy nap, amikor kijössz a zuhanyból és belenézel a tükörbe – mondja, mintegy útravalóul anyu –, megállsz egy pillanatra, és hirtelen szembesülsz vele: ez nem az én testem, ez az anyám teste.”

Nem bánom, mosolygok magamban, hiszen én te vagyok, te pedig én vagyok.

Ha tetszett ez a cikk, Kassai Tini írását is ajánljuk, amit itt találsz: „FIGYELEM A LÁNYOM, BENNE AZ ANYÁM. NEM TUDOM, MIT ÖRÖKÖLTEM, DE AZT TUDOM, MIT ADOK TOVÁBB”

Ajánljuk még:

10 pont, 10 lehetőség, 10 feladat a mai napra – Tégy te is azért, hogy ne tartson fél évig a nyár!
Idén tavasszal megjelent egy tanulmány a Geophisycal Research Letters című folyóiratban, miszerint az északi félteke lakóinak meg kell barátkozniuk a hosszú, akár hat hónapig is tartó nyarak gondolatával. Ha ugyanis nem sikerül változtatni a globális felmelegedés ütemén, a századforduló szülöttei már csak hírből fogják ismerni a havat, de a zsenge zöldborsó ízét is.