Család

Nehéz megélni, ha a gyermekünk párkapcsolata problémás – Olvasói történet

Két év alatt háromszor láttam a fiút: az anyja nem engedi hozzánk, és még az én lányomat is magához láncolná. Olvasónk története következik.

Kis gyerek: kis gond, nagy gyerek: nagy gond. Amikor ezt mondogatták nekem annak idején, jókorát legyintettem rá magamban. Ki találta ezt ki? Hiszen alig vártam, hogy a totyogóból végre két lábon járni tudó kis lény legyen, hogy egyedül tudja felvenni a kabátkáját, hogy ne ébresszen fel éjszakánként, és vágyakozva figyeltem a már nagyobbacska gyerekeket nevelő barátnőket.

Aztán persze, ahogy ez lenni szokott, szép lassan beláttam a mondás igazságát. Voltak nehéz korszakok az én tini lányommal is, és bizony nem egyszer visszasírtam az akkor már gondtalannak tűnő babaéveket. Ám 14-15 éves kora körül megtalálta a helyét a világban, és onnantól kezdve mézesévek” jöttek, tökéletesebb, tüneményesebb társat nem is kívánhattam volna az életembe. El sem tudtam volna képzelni, hogy újra beköszönt majd a „nagy gyerek: nagy gond” igazsága, de bizony így lett. Mégpedig úgy, hogy a lányom megmaradt ugyanolyannak, ám egyvalami változott: lett egy párkapcsolata.

A részéről ezzel sem volt semmi probléma, nem „bolondult meg” a szerelemtől, nem maradozott ki, nem járt bulikba. És kezdetben minden teljesen rendben is volt. 16 évesen ismerte meg a fiút, akivel már két éve alkotnak egy párt. A fiú is nagyon kedves, figyelmes, okos, megbízható. Legalábbis az elmondásokból annak tűnik – de nem sikerült még megismernem. Persze, találkoztam vele a két év alatt egészen háromszor is: amikor kezet fogva bemutatkozott egy összefutásnál, majd egyszer átjött két órahosszára egy délután, harmadszor pedig eljött egy családi összejövetelre, ahol senkivel sem beszélgettek, csak egymással.

Furcsa? Szerintem az. A lányom járt át hozzájuk hétvégente, a fiú szülei ugyanis így szerették volna. Az anyuka nem engedi, hogy a fia máshol legyen. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, igazi magyarázat nincs erre. Egyedül nevelte őt sokáig, talán túlzott erővel kötődik hozzá. S ez sajnos szinte mindenre kihat a párkapcsolatukban is: 18 évesek, de a szülőkkel nyaralnak,

az édesanya kontrollálja a fiú programjait, eltervezi a jövőjét, és tulajdonképpen egy füst alatt eltervezte a lányomnak is.

Ne menjen nappali egyetemre, csak levelezőre, olyan szakra, mint a fiú, lakjanak náluk, dolgozzanak velük. 

A lányomat elvarázsolták a szülőktől kapott programok, ajándékok, körülugrálások, én meg aggódva figyeltem, hogyan terelik arrafelé, ami a számukra a leginkább megfelelő. De hogyan is várhattam volna el egy akkor még 16-17 évestől, hogy átlásson a mesterkedéseken? Boldog volt, szerelmes, újabb családi kapcsolatokat, biztonsági hálót nyert, és nem vette észre, hogy arrafelé tart épp, amerre nem ő akar menni. 

Ha bízunk a saját gyermekünkben, hogy mi átadtunk neki egy jó értékrendet, szemléletmódot, hogy magabiztossá hagytuk nevelődni, aki bízik önmagában, akkor remélhetjük, hogy idővel kitisztul számára a kép, csak ki kell várni. Így is lett: okos, határozott lány, ráadásul istenáldotta diplomáciai tehetség, szép lassan elkezdte megvédeni a határait. Nemet mondott a levelezőre és a kiszemelt szakra, ment a saját elképzelései mentén, még akkor is, ha ezzel távolság keletkezett a szerelme és közte. És egyre gyakrabban mondogatta a fiúnak, hogy nincs ez így rendjén: miért ő járjon át hozzájuk folyton, miért ő buszozzon? Miért nem lehetnek néha az ő otthonában is?

Az igazi gondok ekkor kezdődtek: a fiú magából kikelve veszekedett a lányommal, akit szerinte én befolyásolok, én hergelem őt ellene és a családja ellen. Szerinte igenis az a normális, hogy a lány járjon át a fiúhoz, és ha találkozni akarnak, akkor majd náluk, szó sem lehet másról. Ez nem az első ilyen eset volt már:

bármikor is megmutatkozott a lányom saját akarata, kitört a háború, jöttek a veszekedő, bántó üzenetek, a lányom sírt,

kiborult. Majd a fiú megbánta, visszakozott, bocsánatot kért, belátta a tévedéseit, és megpróbálta jóvá tenni azokat.

A mostani azonban minden eddigin túltett, már ott tartott, hogy szakít, amiért a lányom kijelentette: amíg a fiú nem jön, addig ő sem megy. Patthelyzet: a fiú anyja nem hajlandó elengedni a 18 éves gyermekét a szintén 18 éves lányomhoz, aki egy húszperces buszútra lakik tőlük. Viszont a lányom olyan személyiség, hogy ha valamit egyszer elhatározott, végigviszi: nem mozdul ki a döntéséből. Mindeközben olyan üzeneteket kap, amelyek izzanak a haragtól, parancsolgatók, ultimátumszerűek. De tudjuk mindketten: az anya szavait visszhangozzák.

Aztán napok teltek el, a fiú észrevette, hogy voltaképp nem kér tőle semmi elrugaszkodottat, semmi lehetetlent a lányom. Megint bocsánatot kért, esdekelt, most szerelmes, boldogságról álmodik. Én pedig éjszakákat forgolódom át, a lányomat féltve: mi lesz ebből így? Vajon a fiú valaha is ki tud kerülni az anyja befolyása alól? Nem tudom. Aggódom.

Ajánljuk még:

Karácsonyi angyalles: meddig tart a varázslat gyerekként, és meddig óvjuk azt szülőként?

Pár éve mesélte el nekem a volt tanítónőm azt a szívében melengetett történetet, amit rólam őrzött. Elsős voltam, az osztály karácsonyra készült és szóba került, mit is ünneplünk ebben az időszakban. Mondta mindenki azt, ami akkor elvárás volt, a fenyőt, a szeretetet, a családot, a közösséget. Én hallgattam egy jó ideig, aztán előrukkoltam a saját verziómmal: én az angyalkákat várom. Majd hozzátettem azt is, hogy láttam már többször is angyalt, esténként berepülnek a szobámba, az ágyamra ülnek és beszélgetnek velem.

 

Már követem az oldalt

X