Így foglald le a gyermeket, hogy mindketten élvezzétek

Család

Így foglald le a gyermeket, hogy mindketten élvezzétek

Manapság ezerféle kreativitást fejlesztő játék létezik a gyerekek számára. Legalábbis ez áll a játékok dobozán a leírásban. Ez már csak azért is furcsa, mert meggyőződésem, hogy a kreativitást a „nincs” fejleszti a legjobban. Mert ha valami nincs, akkor azt létre kell hozni, abból, ami van. Meg kell tervezni, ki kell találni. Megmutatom, mi hogyan csináljuk a gyerekekkel.

Szerintem minden játék fejleszti a kreativitást. Mind. Egyszer egy ismerősöm azt mondta, hogy a Lego a kreativitás halála. Állítása szerint kiöl a gyerekből minden kreativitást, mivel lépésről lépésre le van neki rajzolva, hogy milyen színből, mekkorát, hová kell tennie. Ez utóbbi szerintem igaz is.

Csakhogy a barátom bizonyára nem ismeri e játék azon tulajdonságát, hogy bizonyos darabok időnként eltűnnek. Senki nem tudja hová. Többünk a porszívót gyanúsítja, de perdöntő bizonyíték ezidáig még nem született a kérdésben. A lényeg, hogy előbb-utóbb a pótolhatatlannak tűnő darabokat is pótolni kell valamivel, vagy egyszerűbb, ha a terv szerint már megépíthetetlen valami helyett építünk egy még jobb valamit, csak úgy.

Ez pedig elképesztő módon fejleszti a kreativitást.

Ehhez azonban nem kellenek feltétlen szögletes kis kockák. Megy ez anélkül is.

Mi hiszünk a gyerekekkel a tündérek létezésében, ezért elhatároztuk, hogy építünk nekik házikókat. Nem feltétlenül azért, hogy használják – mivel nem tudjuk, hogy pontosan mire is lehet szükségük –, de nekünk az is elég, ha gyönyörködnek benne és érzik rajtunk a jó szándékot. Amikor megkérdeztem őket, hogy szerintük milyen lehet a tündérek háza, akkor olyan természetességgel sorolták a jelzőket, hogy nem volt kérdés miből fogunk alkotni: mohából, fakéregből, odvas fákból, kövekből, csigákból, kristályokból. Azt is megtudtam tőlük, hogy kicsiben kell gondolkodnunk, mert a tündérek leginkább aprócskák. És jó az illatuk. Mondjuk ez utóbbira különösebb hangsúlyt nem tudtunk fektetni. Így születtek meg ezek az apró lakok.

 
Fotó: Földi Ádám
 

Már az anyagbeszerzés is kalandos volt, mivel a zuzmós ágakért löszfalat másztunk, erdőben jártunk, patakparton és vízmosások mélyén. Jó volt látni a lelkesedésüket, pedig őket sem könnyű mindig rávenni, hogy gyalogoljanak órákon át a természetben. Ragaszkodtak hozzá, hogy ők hozhassák hazafelé a doboznyi alapanyagot, míg máskor a hátizsákjukat sem akarják hazafelé cipelni. Aztán hazaérve együtt válogattuk szét a dolgokat, aszerint, hogy miből mit fogunk csinálni.

Ők is aprították, festették, ragasztották, amit rájuk bíztam. Az alapokat persze én raktam le, de ők is részt vettek minden lépésben. Nagyszerű érzés volt látni az arcukon a csodálatot, ahogy a kis tárgyak, házikók kezdtek formát ölteni, majd a büszkeséget, hogy mindezt együtt csináltuk.

A végeredmény belülről így festett:

 
Fotó: Földi Ádám

Úgy vélem, hogy az együtt töltött idő és a közös alkotás olyan élményeket és tapasztalatokat ad, amelyek jóval többet jelentenek a „fejlesztésnél”.

Ez a szó egy jövőbeli célra utal, az együttlét során pedig a jelenléten van a hangsúly. Persze a gyerekek minden játék során jelen vannak, benne élnek a játékban, de ilyenkor mi is bekapcsolódhatunk. Igazság szerint ők fejlesztenek bennünket.  

Ajánljuk még:

Vacsorapénzt szed a nagyi! De tényleg olyan nagy baj, ha valaki így hív vendégeket?

Nemrég belefutottam egy nagy vitába a neten, ahol a kommentelők azt tárgyalták, milyen ember az a nagymama, aki pénzt szed a családjától egy ünnepi vacsorához, illetve milyen az a gyerek, unoka, aki nem veszi észre magától, hogy az eddigi status quo már nem fenntartható, a nagyinak segítségre van szüksége. Minél többet olvastam mások véleményét, annál élesebbé formálódott a sajátom.

 

Már követem az oldalt

X