Home ovi, home suli, home office – már megint mindennap lefutunk egy maratont, de kibírjuk!

Tavaly, március 13-án, pénteken esett le az állunk – sosem felejtem el a pillanatot, de személy szerint én és a férjem egész hamar gatyába ráztuk magunkat, és egy pohár bor mellett precíz ütemtervet összerittyentve egész jól helyt álltunk. Két home office-szal, egy online oktatásban résztvevő első osztályossal, és két középső csoportos óvodással nagy meló volt, hiszen fizikai képtelenség egyszerre ennyi helyen a maximumot nyújtani. Sokszor bőven megelégedtem hát a minimummal.

Az éjszakai műszaktól és a hajnali ébredésektől rendre hullafáradtak voltunk, a rengeteg feladattól folyamatosan munkált bennünk a feszültség, miközben igyekeztünk a lehető legtöbbet megadni minden gyerekünknek. Nap mint nap mi, öten, próbáltuk tenni a ránk szabott dolgunkat, és egész jól alkalmazkodtunk a merőben új helyzethez, de este 8-kor én nemcsak az egészségügyi dolgozók áldozatos munkájáért tapsoltam elnyűtten, hanem minden pedagógusért és minden szülőért is. 

És most újra nap mint nap le kell futni ezt a maratont. Tavaly sokkal bátrabban vágtam neki az ismeretlennek, most pedig azért van gyomorgörcsöm, mert pontosan tudom, mi következik. Eszeveszett logisztika: amikor én ovis foglalkozást tartok, addig online matekozik a sulis, és a férjem elvonul valamelyik fürdőszobánk visszhangos nyugalmába dolgozni. Aztán csere, vagyis inkább rotáció a lehetséges összes variációt maximálisan kiaknázva. Állandó lelkiismeret-furdalás: vajon melyik gyerekünkre nem tudtunk elég időt szentelni? Valószínűleg egyikre sem, bármennyire is szeretnénk.

Mert remélem, azzal mindannyian egyetértünk, hogy képtelenség otthon, munka mellett pótolni az óvodai fejlesztést, az ottani, megszokott rendszert, az óvónők szakértelmét és a szeretett társaságot. Az pedig csak tetézi aggodalmam, hogy nagycsoportos ikreink, a tavalyi fél éves kihagyás után most az iskolakezdés előtt egy centivel ismét kiesnek ebből a fontos folytonosságból. Tavaly, első osztályos lányunkkal együtt kanyarítottuk a nagybetűket, németül énekelt az egész család,

és végre lehetőségem nyílt saját magamat felzárkóztatni matematikából.

Együttes erővel megoldottuk, de közben fél évig nem találkozhatott a tanáraival és az osztálytársaival, helyette ült egy laptop előtt, vagy nézte, ahogy a szülei ülnek egy laptop előtt. És ezekkel a paraméterekkel mi tavaly a szerencsésebbek közé tartoztunk, ugyanis saját magunk tudtuk megoldani három gyerekünk felügyeletét. Hétfőtől is így vagyunk tuti befutók.

Az óvoda és az iskola nem engedte el tavaly a kezünket. Összeszedetten, lelkiismeretesen fonódtak össze gyerekeinkkel online, profin kezelték az egész helyzetet, pedig hipp-hopp kellett átállniuk egy addig ismeretlen terepre. Bízom benne, hogy az a rutin most is átsegít bennünket a nehézségeken, mert muszáj, hogy ismét összefogjunk. Mindenki mindenkivel. 

Mindjárt itt a hétfő. Van röpke két napom lélekben felkészülni a képtelenségre, ami remélhetőleg valóban csak egy hónapig tombol előttünk. Nekem és a férjemnek a három gyerekünk a világon a legfontosabb. Nagyon szeretünk velük lenni, alig várjuk a nap végét, hogy újra találkozzunk. Jó együtt. De a jelen helyzet ezekkel nincs összefüggésben: mert nem, úgy nem lehet normálisan dolgozni, hogy közben három gyerek mocorog a közvetlen környezetedben – legalábbis a mieink nem ülnek csöndben egy sarokban reggel nyolctól délután négyig, amíg a végére nem érünk határidős munkáinknak.

Sajnálom, hogy annyi mindenből megint kimaradnak, és a szobáikból tanterem és csoportszoba lesz, kortársaik pedig a harmincas és negyvenes szüleik, valamint a 15 éves kutyánk lesznek. A pedagógus, az óvodapedagógus rendkívül fontos szakma, egy kivételes hivatás. Én „csak” egy anyuka vagyok, aki nyilvánvalóan sokat foglalkozik szeretett utódaival, akiknek az apukájuk is odaadó minden egyes nap világjárvány ide, hatósági karantén oda. Amióta megszülettek, minden nap rengeteg időt töltünk velük. De nem munkaidőben.

Ez most ismét egy olyan maraton, ami nem versengés a másik szülővel, a pedagógusokkal, az egészségügyi dolgozókkal, a buszsofőrökkel, a bolti eladókkal, a gyermektelen munkavállalókkal vagy az egyetemistákkal. Most megint mindenkinek nehéz! Eddig is az volt. És ebben a káoszban is örüljünk annak, ha nem egy kórház intenzívosztályán fekve kell megvívnunk ezt a csatát! Örüljünk annak, ha az online magyaróra és a mondókatanítás között még pénzt is tudunk keresni, amit aztán élesztőre, BL55-ös lisztre, WC-papírra vagy egy üveg borra költhetünk. Ez nem verseny, amit másokat hátralökve kell megnyernünk!

Ez egy kissé barátságtalan mérkőzés, egy olyan meccs, aminek a szabályai játék közben alakulnak.

Tippelni sem lehet a végeredményre. Saját magunkkal kell viaskodnunk, és legerősebb ellenfelünk a nap, ami csak huszonnégy órából áll. 

Gondterhelt arckifejezésem március 4-e, délelőtt 11 óra óta ugyanolyan. A gyomorgörcsöm egyszer csillapodik, másszor katonásan dübörög. Be vagyok tojva! De akármennyire tartok a helyzettől, sovány vigaszként nyugtázom, hogy nem vagyok egyedül, bár ezzel együtt kétlem, hogy oly sok szülőtársamnak megnyugvást jelent hirtelen támadt refluxom. Bosszankodhatnék (meg is tettem), de helyette inkább bokros teendőimre koncentrálok, és majd bosszankodom megint egy kicsit, ha lesz rá időm. De nem lesz.

És egyszer csak eszembe jut anyai nagymamám, aki mindig mindenre azt mondja: „olyan még nem volt, hogy ne legyen sehogy!” Mennyire igaza van. Valahogy ezen is túlleszünk, összekapjuk magunkat, leülünk egy üveg borral kidolgozni egy új stratégiát, és hétfőn reggel 8-kor több ezer anyuka- és apukatársammal online kézen fogva lefutjuk az újabb maratont. És kedden is. Na, meg szerdán. Az összes nap, ki tudja, meddig. 

Kívánok mindenkinek eredményes gatyafelkötést erre a hétvégére, és hogy a hétköznapokban se veszítsük el a humorérzékünket! Süssetek élesztő nélküli kenyeret a technika óra keretein belül, fussatok egy jó nagy kört a gyerekkel az otthoni tesiórán! Aztán, ha vége az első, a második, a harmadik és a sokadik műszakotoknak, akkor veregessétek meg a saját vállatok! Én így teszek majd mindennap. Három, kettő, egy, START!