Boldogan kikelek az ágyból, némi keresgélés után a papucsomat is megtalálom, átcsoszogok a fürdőszobába. Fogmosás közben már a menün gondolkodom, számolgatok, mit mikor kell elkezdenem, hogy délre végezzek.
Hiányzott már ez. A gondoskodás. A törődéssel főzött étel. Zsuzsi lányom már két éve, hogy elköltözött otthonról, egy nagyon jó hírű cégnél dolgozik, kiváló pozícióban, remek fizetéssel, csak hát éppen alig van ideje, de ki lehet bírni, mindig mondja, ki kell bírnia, hogy Jóskával végre belekezdhessenek a felújításba. Mindig is mondtam Zsuzskának, hogy
az élet nem kívánságműsor, ha menni kell, akkor menni kell, ha pedig csinálni, akkor csinálni.
Így vészeltünk át Istvánommal is 36 évet.
Rápillantok a fésülködőasztalra állított családi képekre, majd mosolyogva elmélázok, vajon mikor lett abból a 4 kiló 30 deka, 53 centis babából... egy életrevaló, gyönyörű, felnőtt nő. Zsuzsikám az én életművem, az egyetlen valamirevaló életművem, amiért hálásabb aligha lehetnék. Kezembe is veszem a képet, amin az újszülött Zsuzsikát tartom a kezemben, István pedig oldalról ölel, és épp egy hatalmas puszit nyom a fejemre. Süt rólunk a boldogság, az öröm, pedig emlékszem, a kép készülte előtt pár órával döntöttük el, hogy elnapoljuk a római nászutunkat. Azóta is napoljuk. 36 éve.
Az órára pillantok, rohanok a konyhába. Délre késznek kell lenni mindennel, nincs idő lébecolni, órákig fésülködni, végre dolog van, végre vasárnap van. Bizseregnek az ujjaim, megfáradt lábaimban újra érzem az erőt: két éve már, hogy ezekért a vasárnapokért élek. Ekkor érzem magam újra önmagamnak, ez adja nekem az örömöt, az erőt, a reményt a mindennapok túléléséhez.
Mert vasárnap, amikor Zsuzsikám becsönget a szokásos családi ebédre, nem csak ő ér haza. Én is.
Az elköltözésével mintha kibillent volna a világ az egyensúlyából. Mintha… kirúgtak volna az állásomból. Talán akkor kezdődött. Mármint a gyász. A megmagyarázhatatlan depresszió és a céltalanság. Igen, talán akkor kezdődött. Közel két évtized alatt megszokja az ember, hogy a gyerek elől van, önmaga meg hátul, megrögzött automatizmussal fogadja el, hogy nincs önmagára ideje. Aztán ha hirtelen lesz, akkor… Akkor nem tudja hova tenni a rászakadt szabadságot.
Ahogy ezen gondolkodom, gondterheltebben reszelem a répát. A bevésődött automatizmus miatt nem is nézek, csak bambulok, de kezem szakadatlanul dolgozik, tudja, sietni kell, hisz nem sokára megérkezik Zsuzska. Közben arra gondolok, hogy drága Istvánom ezt nem érti. Nem érti, mit vagyok úgy oda azért, mert kiürült a ház. Mindig mondom neki: „De István, hát nem hallod? A ház üres! Kevesek vagyunk bele!” De ő csak hajtogatja rendületlen, hogy „Inkább örülj Juditkám, inkább örülj, hisz megcsináltuk!”. Mondom, nem érti. Nem érti, hogy így már nem érzem magam kerek egésznek.
Hirtelen felszisszenek, reszelés közben felsértettem az ujjbegyemet. Mérgelődve rohanok a csaphoz, hideg víz alá teszem a sérült ujjam, de már nézem az órát, mennyi az idő, az ebéd nem késhet, mindennek tökéletesnek kell lennie. Sebtiben bekötöm az ujjamat, felteszem a levest a tűzhelyre, és míg fő a leves, gondosan megterítek. Szalvétát is rakok, ekkor hirtelen elmosolyodom. Bevillan pár régi, kapkodós emlék a még tizenéves Zsuzsikámmal, akkor nem bajlódtunk olyan dolgokkal, mint a szalvéták. „Este tízre legkésőbb érj haza!” – ordítottam minden péntek este, a már becsapódott ajtónak. Mindig rohant, mindig sietett. Mindig óriási kurjantással köszönt, valahányszor elment.
Azok a régi szép idők! Amikor még volt a házban élet, rendetlenség, káosz és zsivaj…
Egy ideje már minden más, nem olyan, mint volt, de ezt a hirtelen beálló ürességet nem lehet szavakkal leírni, színekkel lefesteni, hangszerrel megszólaltatni. Nem. A gyászt érezni kell, a zsigerekben, és csak reméli az ember, hogy egyszer majd elmúlik.
„Csodálatos illatok, anya!" – szólt a mosolygós hangú Zsuzsika a hátam mögül, megszakítva ezzel a gondolatmenetemet. – „Apa épp kint volt, beengedett az előkertből” – folytatta. Mögötte állt István is, az én megfáradt, életet átdolgozó Istvánom is, aki egy árva zokszó nélkül hajszolta a túlórát túlórára, csak hogy semmiben ne szenvedjen hiányt a családunk.
Meglepődtem, hisz még csak délelőtt 10 óra volt, nem számítottam Zsuzska érkezésére. De odamegyek és jól megölelgetem, megszorongatom az én egy szem lányomat, kérdezem, mi újság vele, hisz úgy szeretem hallgatni, ahogy csacsog.
A csevejt egy éles koppanás szakítja meg, földre esett villa zörren. István kezdte a villákat pakolgatni az ebédhez, látta, hogy én jól elfelejtettem. Próbálja felvenni a földről, de nem bírja már a dereka, mindig panaszkodik róla, így Zsuzskám ugrik oda, hogy segítsen, és felvegye az evőeszközt. Míg az óvatosan egyenesedő Istvánom nézem, arra gondolok, hogy milyen régen beszéltem úgy igazán vele. Hogy milyen régen töltöttünk igazán időt kettesben, és hogy mennyire hiányzik, pedig 36 éve minden nap itt van mellettem. Már nem is hallom, miről beszélgetnek, az elmúlt két évre, Istvánra, Zsuzskára és önmagamra gondolok.
„István, menjünk el Rómába. Hétvégére, kettesben” – szólok hirtelenjében, alig hallhatóan.
István a világ legnagyobb megdöbbenésével néz rám, Zsuzskám pedig szintúgy, de már kezdi regélni, hogy miket kell ott megnéznünk, hisz számtalanszor voltak már ott Jóskával, ismerik a város összes titkát, és mindenképp ennünk kell a négyzet alakú pizzából.
„Vasárnap?" – kérdezi a férjem, mintha még kételkedne, maga se akarná elhinni. Szeme csillog, míg derekát masszírozza.
„Igen. Vasárnap." – felelem, és rájuk mosolygok.
