Család

Gyerekrajzok a falon, a memkártyán, a szívünkben – hová kerüljenek a házi alkotások?

Amikor kicsik voltak a gyerekek, szenvedélyesen gyűjtöttem a rajzaikat. A legkisebb fecnit is elraktam, és vérzett a szívem, amikor válásnál, költözésnél azok javarésze elveszett. Egy műanyag dosszié azért megmaradt, benne rajzok, ellenőrzők, kis levelek. Lenyomatai egy olyan életnek, ami egyszer volt, hol nem volt.

Legfőbb jellemzője az emberi életnek a változás, ezért szeretem megőrizni a kézzel fogható dolgokat, és ha már bevallottam: nehezen dobok ki ruhákat, akkor sejthető, hogy annál ezerszer nehezebben szabadulok meg mindattól, amihez mélyebb érzések fűznek. Ilyenek a gyerekrajzok, a kis firkák, meg minden ajándék, amit a gyerekek nekem készítettek valaha, vagy az unokák készítenek manapság.

Akkor is megtartom azokat, ha további sorsuk nem tisztázott, vagyis az alkotónak mindegy, mi fog történni a művével. Hiszen sokszor neki(k) egyik rajz olyan, mint a másik. Persze azért mégsem igaz ez teljesen, mert amikor egyszer véletlenül kidobtam egy rajzot a kukába, meglátta a gyerek, kihalászta és könnyes szemmel beolvasott. Valamelyik a sok közül, már nem is emlékszem, melyikőjük.

Azt mondta, nem nekem rajzolta, de nem is a kukának, úgyhogy tegyem el.

Két fogas kérdéssel mindenképpen szembe kell néznünk, ha a gyerekrajzok kapcsán gondolkodunk. Először is sok fejtörést okoz, hova gyűjtsük, hol őrizzük a sok apró kincset, ami másnak csak kacat. A másik megkerülhetetlen téma, hogy miképp készítsünk élvezhető, csereberére alkalmas tárlatot anélkül, hogy lefednénk minden szabad falat a házban... Mindkét felvetésre találtam nekem tetsző választ az évek során, még akkor is, ha ma sem tökéletes a rendszer.

Tapasztalataim szerint az óriási rajzmappa jó szolgálatot tehet, ha a „hol álljanak a gyerekrajzok”-kérdésre keressük a választ, hiszen több száz gyerekrajz is belefér. Hátránya ugyanakkor, hogy nagy helyet foglal, és nincsenek szem előtt az alkotások, így aztán könnyen elveszíthetjük az egész mindenséget, amit éveken át gyűjtögettünk. (Velem legalábbis megesett a nagy eset.)

Sokan befotózzák a rajzokat, a fényképeket memóriakártyán tárolják, cserébe az eredeti rajzokból csak párat őriznek meg. Ismerem magam, ezzel meg sem próbálkozom, mert így egészen biztos elkallódnának a rajzok. Egy egész mappát elveszítettem, az apró memkártyával nem is próbálkozom. 

Inkább a másik irányba léptem egyet: mappa helyet vettem egy nagy műanyag, fedeles, áttetsző ládát, abban őrzöm a kincseket. Mennek ide rajzok, meg kavicsok, meg toboz, és madártoll, olykor egy újságpapírból hajtogatott csákó... mindenevő vagyok, ha gyerekekről szóló ajándékokról van szó, így a doboz is elnyel bármit. Az őrzéssel így már nincs gondom, csak azzal, hogy a jól eltett tárgyak ritkán melegítik a szívemet. 

Ezért van nálam olyan gyerekrajz is, amit bekereteztem. Mára otthonom legfőbb ékessége lett a falszakasz, ahová a kiválasztott alkotásokat felszegeztem. Szívemnek kedves látvány, ahogy hazaérek, az asztalhoz ülök és velem szemben, éppen szemmagasságban innen is, onnan is gyerekalkotások mosolyognak rám. Semmivel se cserélném el azt a képet, sem azt az élményt és különösen az érzéseket nem, amiket ilyenkor érzek. Például az összetartozás édes érzését.

 

Olyan szerencsés vagyok, hogy ügyes kezű gyerekek vesznek körül, így sokszor hordható kincseket kapok, vagy olyan helyzetet teremtek (én, a hamis nagyi), hogy közösen alkossunk, mert ha van valami, ami a kapott rajzoknál is jobb, az, ha ketten hozunk létre a semmiből valamit, például egy gyönyörű képet.

Persze nem csak rajzolni jó. Van egy karkötőt, amit én szabtam, patentoltam, de az egyik unokám festett kedve szerint. Ezer helyre eljött már velem ez a karkötő, és sokan megcsodálták. Jaj de szép, milyen egyedi, hol vettem. És persze olyankor büszkeségtől dagadó kebellel közlöm: az egyik unokámmal közösen készítettük. Néha szinte látom a másik szemében a sóvárgást, hogy bárcsak, bárcsak lenne erre náluk is idő, meg lehetőség, főként lenne hozzá egy-két unoka, akivel indulhat a móka. Máson meg azt látom, hogy talán annak bevállalásához kellene erő, hogy ott legyen, hozza-vigye a gyereket, viselje, hogy tele a ház festéknyomokkal. Mivel tudom, milyen öröm rejlik minden paca mögött, mindig azt kívánom, bárcsak minél többeknek megadatna, hogy együtt koszolják a lakást a szeretteikkel.

És ha fel is takarítunk, miután elmentek, az alkotások sokszor ott maradnak. Amikor rájuk nézek, eszembe jut a nap, a közös élmények, amik ahhoz az aprósághoz kötődnek, és meg sem fordul a fejemben, hogy ezekből bármit is kidobjak. Ezért vallom: ha tehetjük, és nem okoz ez számunkra rossz érzést, gyűjtsük, őrizzük a gyerekek keze nyomát. Gyűjtsük az élményeket. Legyen hely a házunkban, a szívünkben ehhez. Inkább menjen hetvenhétszer hetvenhét gönc, de ennek maradjon hely. Mert ez mindennél többet ér.

Fotók: Kassai Tini

Ajánljuk még:

Fészekmodell – válás után mi a jó a gyereknek?

Egy nagyon kedves ismerősöm, nevezzük Melindának, válásra készül. A férjével együtt úgy látják, hogy nem igazán működik a kapcsolatuk, viszont van egy tündéri négyéves kislányuk, akinek mindketten a lehető legjobbat szeretnék adni. Anyagilag van rá lehetőségük, elgondolkodtak hát a fészekmodell, vagy másnéven svéd modell kialakításán az életükben.