Fogadott tesók meg pótanyák – néha a nem igazi az igaz

Éppen ezért nagyon drukkoltam ennek az anyukának, hogy sikerüljön neki is, találjon a kicsinek pótnagymamát. Mert én sem lennék itt, nem lennék az, aki vagyok, ha nem kaptam volna innen is, onnan is olyan impulzusokat, amik a felszínen tartottak. Egy szép szó innen, egy másik amonnan, ebédmeghívások, hosszú beszélgetések. Stabilitás. Normalitás. Fantasztikus példák és minták. Elérhetőség, jelenlét, támogatás.

Olyan dolgok, amik abban a darabokra tört gyerekkorban mégis csak kapaszkodókat adtak.

Felnőttként is megtaláltak azok az emberek (vagy én találtam meg őket?), akik kitöltötték a réseket, eltüntették a hiányokat, akik ott voltak, vannak nekem. Van, aki barát, de van, aki jóval több annál.

De van valaki, aki tényleg a pótanyám, pedig alig idősebb nálam. Jobban szeret, mint én magamat, és tudom, nincs az a bűn, amit, ha elkövetek, ne találna azonnal felmentést számomra. Mindig mellettem áll. Mindig a hátam mögött van. 

Amikor új lakást vásároltak, azért választották a nagyobb, ötszobásat, hogy nekem is legyen külön szobám, helyem az otthonukban. A párja lehetne a pótapám, de vele erről nem beszélünk. Azért minden másban őszinte velem, és ha úgy látja jónak, a szememre veti hibáim (hülyeségeket veszek, pazarlom a pénzem, aludjak többet), ami miatt aztán a pótanyám a védelmébe vesz. Huszonöt éve vitáznak rólam hangosan, ahogy a szülők teszik, néha a fejem felett. Ismerik az életem. A tévedéseim, az útkeresésem. Ott voltak a válásomnál, a sírásoknál. Sok éjjelt beszélgettek át velem. Ismerem az életüket én is, tudom, hol tartják a tányérokat, fazekakat. Sokat főztünk közösen náluk, sokat főzünk közösen nálam. Az elsők között vannak, akiket hívok, ha baj van, vagy ha öröm ér.

Van fogadott testvérem is, de vele sem beszélünk erről, csak tudjuk, hogy van ez a kimondatlan szövetség, ez a barátságon messze túlmutató kapcsolódás. Miatta tudom, hogy van erotika és szerelem nélküli női-férfi barátság. Védelem, erő, őszinte, érzelgősség nélküli szeretet ő nekem.

Mostanában viszont egyre inkább keresnek, megtalálnak, körém gyűlnek jónéhányan, akik valamiért, valahogy engem választottak pótanyukájuknak. Bár sem itt, sem ott nincs címkézve felém a kapcsolat, a külvilág felé viszont már igen.

Egyik barátnőm írta épp a minap a könyve megjelenése okán, hogy mennyire boldog volt attól, hogy a pótanyukája (én) így dicsérte meg a könyvborítóját: „Édes Kicsi Bogaram, ez annyira te vagy!”. Ennek a barátnőmnek néhány éve hunyt el az édesanyja, és előtte is messze élt már tőle. A szülei válása óta nagyon keveset találkozott az anyukájával. Én aztán tényleg tudom, milyen fájdalmasan hiányozhatott neki az édesanyja. Tiszta szívből együttéreztem vele. Tudtam sajnálni nagyon, és tudattalanul ugyan, de magamra húztam azt a szerepet, ami neki biztonságot, örömet adott. Figyeltem rá, hogy egyen, ha lehet naponta többször is. Arra is, hogy pihenjen, mert hajlamos túlzásokba esni, ha munkáról van szó. Félelmetes erővel hajszolja önmagát. Sokszor szóltam rá, húztam ki a munkából, csaltam el magammal szorongásmentes területre. Én a vigaszt adó, lazító, korlátokat döntögető pótanyuka vagyok számára.

Egy másik lánynak – ő jóval fiatalabb nálam – él az igazi édesanyja. Csak olyan ambivalens, sok csatát megélt, viharos a kapcsolat közöttük. Szereti nagyon az igazi anyját, de sose kapta meg tőle azt, amit várt volna. Sokat akart? Nem tudom, de amikor nagyon utoléri az anyanélküli magány – akkor ő is felém fordul. Felém nyújtózik. Van olyan időszak, amikor naponta nálam keresi a fészek melegét.

Ő nyíltan beszél erről, – akarom vagy sem, ő pótanyának választott és kész. Vállalom örömmel. Eszembe sincs ezt a szerepet visszautasítani. Nem lehet teher sosem, ami ezzel jár. Amit adunk, így vagy úgy, de visszakapjuk. Amit adnak nekünk így vagy úgy, de vissza kell adjuk. Adással, kapással, igazi és magunk választotta családtagokkal kerek az élet, úgy hiszem.

Akár árván, akár egyszülős családban, akár teljes családban cseperedünk, nehézségekkel mindannyiunknak meg kell küzdenünk.