Én bizony néha kivettem a ceruzát a gyerekek kezéből

Azt olvastam, amikor helyettük oldjuk meg a feladatot, avagy – ahogy én is tettem – időnként kivesszük a gyerekek kezéből a ceruzát, azzal egy sor hibát vétünk a csemeték nevelésében.

Nem tudom, hogy ez a kitétel nevelési szempontból mennyire helytálló. Lehet, hogy tényleg így igaz. Mert amikor kivesszük a kezükből a ceruzát, azzal abban erősítjük meg őket, hogy nem képesek jól, vagy nem képesek sehogy megoldani azt a bizonyos feladatot. Ezzel elbizonytalanítjuk őket és önbecsülésük is kárt szenved. Viszik aztán tovább magukkal az ezzel kapcsolatos kudarcot, a rossz érzéseket ésatöbbi. Később aztán az válik majd természetessé, hogy minden, számukra kicsit is kínos vagy nehezebb feladat alól kisurrannak, más segítségét keresik, elodáznak dolgokat vagy akár elhanyagolják majd kötelességeiket. Netalántán folyton hazaszaladnak majd, hogy apa-anya segíííííts!

Lehet, hogy így van. Én azonban egy másik oldalát látom a dolognak, másként láttam a saját gyerekeim iskolai feladatait is. Sokszor gondoltam merevnek és túlságosan követelőzőnek az iskolai elvárásokat. Sokszor éreztem úgy, hogy az iskola egyszerűen nem látja meg a gyereket a rendszerben, egy gép darálja őket éveken át. Nincs tekintettel az iskolarendszer rájuk. Az egyén érzékenységére, valós tulajdonságaira egy cseppet sem vevő.

Sokszor éreztem túlzónak, túlzóan soknak a házi feladatokat is, amelyek egy része azért került „házi feladatként” haza, mert az iskolában délutánonként nem volt elég idő azok elvégzésére, megoldására. Nem azért, mert az a bizonyos feladat segíthet elmélyíteni a tudást, rendszerezni az információkat vagy bevésni azt, amit kell. Az iskolai tananyag átadásának nehézségeiből, időhiányból adódóan maradt egy sor feladat, amit el kellett végezni, és pont. Csak éppen nem az iskolában végzik el azt a gyerekek, hanem otthon. Egyedül kell megbirkózni azokkal, vagy másképp a szülő feladatává válik. És ez nem a pedagógusok hibái, hanyagsága vagy alkalmatlansága miatt alakul így.

Amikor gyerek voltam, akkor is nyűgnek éreztem az otthonra áttolt feladatokat, de amikor a gyerekeim voltak diákok, ezt méginkább így éreztem.

Volt olyan nap, amikor szűk lett a benti tér a feszültségtől, nyűglődtek a gyerekek a szobában és nem ment a kötelesség elvégzése sehogy. Kinn meg ragyogó idő volt, mozgásra csábító napsütés. Én bizony megsajnáltam olykor-olykor őket és azt mondtam: csukjátok be a könyveket, menjetek ki a levegőre. És olyankor előfordult, hogy beleírtam a gyerek füzetébe: vagy a megoldást, vagy egy üzenetet az adott tantárgyat tanító pedagógusnak, hogy bocsánat, de ezt most nem ugrottuk meg. Majd pótoljuk.

És az a helyzet, hogy pár óra friss levegős szabad szaladgálás, bandázás után könnyebb volt a megoldáskeresés, mint előtte. A legtöbbször tényleg pótoltunk mindent, de nem mindig fogadták jól a pedagógusok, ha önhatalmúlag kiiktattam a házi feladatot a gyerekek életéből. Azt, hogy látták-e a konkrét „beavatkozást”, nem tudom, de sokszor éreztem rosszallást. Renitens szülőnek számítottam, nem is lettem a szülői munkaközösség tagja sosem. Nem én voltam az, akit év végén a gyerek mellett tapssal jutalmazott az iskola. Sose mondták ki hangosan, de éreztem a neheztelést, amiért néha szembe mentem az elvárásokkal, mert azzal nehezítettem az ő dolgukat.

Ám azt tudom, hogy a szülői beavatkozás miatt egészen biztosan nem lettek kötelességeiket elmulasztó, halogató felnőttek a gyerekeimből. Az önbecsülésük is a helyén van. Négy gyerekből három az egészségügyben dolgozik. Ketten mentősként, a legkisebb pedig a sürgősségi osztályon teszi a dolgát, és munka mellett tanul, hogy mentőtiszt lehessen. És nem kell noszogatni.

Én úgy látom, a szülői segítség, a nagyon konkrét beavatkozás sem fekete pont a gyerek nevelésében akkor, ha nyíltan kommunikálunk az adott helyzetről, és ha érzi a mérhetetlen bizalmat, szeretetet és a megbecsülésünket. Ha nem azért vesszük ki a ceruzát a kezéből, mert alkalmatlannak látjuk a feladat elvégzésére, hanem azért, mert úgy látjuk, az a feladat vagy az a mennyiségű elvárás már tényleg túlzás. Szerintem az egészséges határok meghúzását segíthetjük elő, ha képesek vagyunk nemet mondani túlzó elvárásokra és ezt tanulja meg a gyerek is. Megtanul nemet mondani úgy, hogy közben nem esik át a ló túloldalára.

Akik alternatív iskolát keresnek gyermeküknek, bizony nincsenek könnyű helyzetben.