A távollét egyik oka a kötelező iskolai feladatokból ered – tényleg óriási mennyiségű információt kellene befogadni, megérteni, feldolgozni a gyerekeknek már egészen kisiskolás kortól. A másik oka a nem kötelező, de azért a szülők által preferált, a gyerekre erőltetett tevékenység.
A különórák, a sport elrabolhatják azt az időt, amikor a szülőnek-gyereknek esélye lenne együtt lenni. Azt az időt, amelynek során a valós nevelési helyzetek előállhatnának.
Magyarul a ködbe vész az az idő, amikor nevelni lehetne a gyereket.
Mert rámegy az egész nap a kötelező meg a nem kötelező, de „anyu-apu elvárja” feladatokra. Közben sosincs együtt a család. A gyerekek egy része reggel 7 és 19 óra között egyszerűen nincs jelen a saját otthonában. Iskolában, napköziben, különórán pedig esélye sincs megtanulni azt, ami egyébként teljesen normálisan jelen lenne az életében: a saját idejét és életét szervezni, idejét beosztani, mert azt megszervezi, beosztja helyette más: az iskola meg a szülők.
Nem tanulja meg, hogyan kell rendet rakni, vagy kitakarítani a saját életterét, mert mire hazaesik a hatodik különóra után, addigra anya már kitakarított – „szegény gyereknek ezzel is könnyebb” alapon.
Nem tanulja meg, hogy időről időre neki is tennie kell a környezetéért, nemcsak a saját szobája rendjéért, de másért is – és hogy ezek a feladatok bizony rá is tartoznak. Hogy az a normális, ha olykor-olykor (rendszeresen) ő viszi ki a szemetet vagy súrolja ki a kádat. Mert tisztaságban élni legalább olyan fontos, mint egy szenzációs kosárlabdaedzésen részt venni.
Nem tanul meg tenni másokért, hiszen ő sose ér rá semmire, folyton szalad, lohol (vagy viszik) a rendkívül fontos órákra, edzésekre, tevékenységekre, amelyek róla, az ő jövőjéről szólnak. Ha levest kellene vinni a beteg nagypapának, ő egyszer sem kerül sorra.
Nem tanul meg időt szakítani másokra – olyan emberekre vagy társakra, akik nem jelentősek egyik vagy másik, aktuálisan fókuszban lévő területen, pedig érdekes emberek, akikre időt és figyelmet fordítani akkora érték, amit egyetlen különóra se tud adni. Nincs ráérő ideje, hogy elhallgassa az idősek történeteit, eljátsszon a kis unokatestvérével, megvárja apát a munkahelyén, és meghallgassa, mit is csinál.
Néhány gyerek azt se tudja, kik laknak a szomszédban, és szinte nulla valós kapcsolattal rendelkezik a lakóhelye környezetében.
Aligha tanul meg igazi barátságokat kötni vagy azokat ápolni és megőrizni, hiszen álló nap versenyhelyzetben él, mindenkivel összehasonlítják. Ellenfelekkel barátságot kötni nem igazán lehet, a sporttársak meg lehet, a város másik végén laknak.
Mozaikszerű életterekben kellene jól boldogulniuk,
miközben életük legmeghatározóbb mozaikja, a saját családjuk szinte sosincs elég időt együtt.
Ezeknek a gyerekeknek nincs megállás, és nincs esélyük sem arra, hogy amikor felnőnek, felelős módon tudják majd berendezni a saját életüket. Egy sor olyan készség hiányával kell megküzdeniük, amelyek megtanulására a saját családjukban kellett volna lehetőséget kapniuk. De abban a családban, abban az élethelyzetben minden más fontosabb volt, mint a valódi életre felkészíteni a gyereket.
Ilyenekre gondolok:
- Maga is meg tud kenni egy vajas kenyeret.
- Időnként bizony magától is eszébe jut, hogy ki kellene vinni a szemetet.
- Hetente új ágyneműt húz.
- Tudja, hogy az idős rokonokat látogatni, ápolni nem illik, hanem kötelező.
- Tisztában van az ételek, a napi szinten szükséges cikkek, tisztálkodási szerek árával, maga is vásárol.
- Néha kipucolja a cipőjét (olykor másét is).
- Lenyírja a füvet.
- Tisztában van a villany-, a fűtésszámla árával.
- Beszélget azokkal az emberrel, akiket szeret.
Ha ezeket sose csinálja, sose látja, hogy a szülei ezt mikor és hogyan oldják meg, akkor az olyan, mintha bányászlámpa meg csákány nélkül küldenék le a szülők szenet bányászni a saját gyereküket.
Az életvitellel, élettel kapcsolatos hétköznapi tevékenységek elsajátítása rendkívül fontos, az azokkal kapcsolatos tudás átadása nem megspórolható szülői feladat.
Ajánljuk még: