Bizonyítvány a rettegő gyerekkezekben: mi a szülő dolga egy évzáró után?

Híradóban, interneten jönnek a szalagcímek: „Nem mert hazamenni a bizonyítványa miatt”, „Elszökött, mert félt, hogy megverik otthon a matematika bukása miatt”, és ehhez hasonlók. Vagy az internet egy következő bugyrában ott a másik véglet: közösségi oldalakon a büszke szülők közzéteszik ünneplőbe öltöztetett gyerekük fotóját, hírül adva, hogy színötös a bizonyítvány, járt érte a jutalomkönyv és az oklevél. 

Nyolc éven át minden évzárón elhangzott a nevem a kitűnők sorában. Stréber voltam. Kivívtam jónéhány osztálytársam utálatát, mert mindenféle erőlködés nélkül jöttek az ötösök. Tudtam, jóanyám csak a bátyáimra tekintettel fenyegetett néhány nyaklevessel, hogy ezáltal én is megérezzem azt a fajta „törődést”, amivel őket igyekezett a nyelvtan kettesért való küzdelemre sarkallni. Az egyetemen aztán már nem kellett anyám ráhatása ahhoz, hogy elhiggyem, a Ptk. és a Btk. szó szerinti bemagolása nélkül nincs élet a Földön. Most, jónéhány évvel később azt látom, tévedtem, igenis van élet nélkülük, sőt … inkább nélkülük van. Nyilvánvalóvá vált, hogy én a diplomámmal pontosan annyit érek, mint a tesóim a szakmunkás bizonyítvánnyal: nem tesz bennünket jó szakemberré semmilyen papír. Sőt, jó emberré sem.

Az idei lesz első év, amikor mindkét fiam bizonyítványt kap. Én nagyon nem várom ezt a pillanatot, annak ellenére, hogy nincs miért izgulnunk. A félelmem talán abból ered, hogy a nagyfiam esetén számtalanszor pszichológussá kellett vedlenem az elmúlt négy évben azért, hogy megértessem vele,

a szeretetünk nem az ötösök számával arányos, és az énekórai teljesítménynek semmi köze nincs a logikus gondolkodáshoz.

A saját bőrünkön megtapasztaltuk ugyanis Vekerdy tanár úr szavait, miszerint a tehetség általában deviáns: kiderült, hogy a gyerek írása hemzseg a helyesírási hibáktól, viszont amit fejben összerak, azt a műhelyben mérnöki pontossággal le is tudja modellezni. Aztán megtapasztaltuk azt is, hogy a hibákat el kell tudni engedni, és csak ott, csak akkor kell segíteni a gyereknek, amikor tényleg szükséges, vagy éppen ő kéri...

Viszont ismerek olyan családokat, ahol nem engednek ilyen szabad utat a gyerek kibontakozásának. Apukákat és anyukákat, akik nem tudják elfogadni egykönnyen, hogy a kölyök nem úgy teljesít, ahogyan elvárnák tőle. Értelmiségieket, akik egyrészt saját szülőségük pozitív visszaigazolását várják a bizonyítványban, másrészt gyerekkori önmagukat keresik a jegyek mögött. Közben csak azt felejtik el, hogy a ’80-90-es években cseperedni, és a mostani felnövekvő generációhoz tartozni, teljesen más. Mi még fára másztunk, utcán bandáztunk és cseresznyét loptunk az iskolakertből. Néha jött egy saller néhány pimasz megjegyzés után, de a nyelvtan egyes után anyám legyintett egyet, és azt mondta, majd megtanulod, fiam.

Ma nyomon követjük minden léptüket, mégis sokan lelkiismeret-furdalással küzdünk, hogy nem vagyunk eleget és minőségben velük. Az elvárásaink magunkkal és velünk szemben is hatalmasok. Olyannyira, hogy sok családban egy négyes után is áll a bál, „mi lesz így belőled, fiam?”- felkiáltással.

Pedig itt lenne már bőven az ideje, hogy elengedjük a sztereotípiákat. A gyerek attól gyerek, hogy mozgékony, hogy olykor nagyon idegesítő, hogy naponta ezret kérdez, és mindenben benne van. Nem a bizonyítványa alapján szerethető és becsülendő, hanem azért, mert létezik. Az iskolai teljesítménye csak egy mérce, aminek éppoly kevés köze van az életben való boldogulásához, mint a lekváros buktának a pacalpörkölthöz. Mindkettő nagyon jó a maga nemében, mégis százból csak ketten esszük együtt…

Gyerekként éppen „elég nagy falat” megbirkózni azzal az érzéssel, ha esetleg nem megy minden egycsapásra a tanulásban. Elhiszem, látom, hogy sokan szoronganak és félnek erről beszélni otthon. Pláne, ha azt érzik, hogy a szülők az iskola pártjára állnak és irreális elvárásokat támasztanak, ezzel szintén a negatív tartományba tolva a gyereket. Ehelyett éppen az ellenkezőjét kellene tenni minden szülőnek: bátorítani és támogatni. Én hiszem, hogy

egy gyerek akkor fog a legjobban teljesíteni a suliban, ha érzi, otthon elfogadják olyannak, amilyen, és támogatják mindenben.

Persze, van egy szint, amikor az elfogadás önmagában kevés és kell a segítség ahhoz, hogy az a szalonnaakasztó meggörbüljön. De a XXI. században már mindenre van megoldás, ha társul hozzá kellő nyitottság.

Nekünk szülőknek és a gyerekeinknek is fel kell vállalni azt, ha nehézségekbe ütközünk. Merni kell segítséget kérni, akár a korrepetálásban, akár a diszkriminatív megnyilvánulások ellen. Mert lehet cikizni valakit azért, mert bukásra áll, de lehet azért is, mert mindenből kitűnő. Gyerekek, pedagógusok egyaránt tehetnek olyan megjegyzéseket, amitől elmegy a gyerek kedve a további szélmalomharctól. Ha viszont őszintén tudunk erről beszélni otthon, megtettük az első lépést a megoldás felé.

Hiszem: a két fiam két egyéni színfolt. A nagy idén is heroikus küzdelmet folytatott a bizonyítási vágyával és azzal a skatulyával, hogy valószínűleg túl korán kezdte az elsőt. Ma már látszik, ő győzött, végérvényesen. Eközben a kicsi lazán, kisujjból kirázott mindent, miközben együtt harcoltunk a maximalizmus ellen. Várják a bizonyítványosztást.

A nagyfiam eddig háromszor kérdezte meg az évzárón:

anya, azt miért nem értékelik, hogy minden évben jobb voltam, mint az előzőben?

És igen, legyen ez a zárszó… mert a gyerek kimondta a lényeget. Nem azt kellene világgá kürtölni, hogy valaki mindig jó, vagy büntetni, mert mindig rossz, hanem azt értékelni minden bizonyítványosztáskor, ha valaki felülmúlta önmagát. És lám: minden gyerek felülmúlja önmagát.