Belefér a „cső, muter”? – mennyi tiszteletet követeljünk meg a gyerektől?

Nem is olyan régen, negyven-ötven évvel ezelőtt a gyerekek egészen más hangnemet vettek fel szüleikkel, nagyszüleikkel és tanáraikkal szemben. Tisztelettudóbbak voltak, magázták az idősebbeket, még családon belül is. Anyósom sokszor emlegeti, hogy ő a saját szüleit sem tegezte soha. Mára ez a szokás háttérbe szorult, a „Kezét csókolom, édesanyám” helyett „Szia, anya” lett, amivel nincs is semmi baj. Viszont a „Cső, muter” hallatán mindig égnek áll a hajam. Sajnos egyre több gyerek a környezetemben – főleg középiskolások – használja ezt a stílust. És ez nekem azt mutatja, mintha a mostani generáció kezdene kicsúszni a szülők kezéből.

A férjemmel három óvodáskorú kisgyereket nevelünk, mindennél jobban szeretjük és akaratunk ellenére is elkényeztetjük őket, ám egy dologból nem engedünk: az egymás iránti tiszteletet megköveteljük. A két lányunk nagyon nyugodt, szófogadó, de a hároméves kisfiunk egészen más tészta. Bár csak szeptembertől lesz ovis, ezért eddig nem igazán tudta másoktól eltanulni a feleselést, csúnya beszédet, mégis lázadozik. Talán ez a stílus egy gyerek természetéből is fakad, nem csakis tanult szokás. Az pedig rajtunk múlik, szülőkön és felnőtteken, megengedjük-e nekik, hogy már-már megalázó hangnemet üssenek meg velünk.

Ha valamelyik gyerekem „visszaszájal”, azonnal stoppot nyomok a beszélgetésre. Odahívom magamhoz, leültetem és elbeszélgetek vele. Elmagyarázom neki, hogy amit mondott és ahogy mondta, nem volt kedves, és fájdalmat okozott nekem. Olykor elmondom neki, hogy milyen sokáig cipeltem őt a pocakomban, megszültem, majd éjszakáztam vele hosszú hónapokon át. Az én okos, aranyos gyerekem ne beszéljen így velem!  Miután bocsánatot kért, megöleljük egymást. Szerencsére eddig kevés ehhez hasonló szituációval kellett megküzdenem, és azt hiszem, büszkén kijelenthetem, hogy az enyémek (egyelőre) nagyon visszafogottak, tisztelettudók. Mégis, időről időre kijelöltjük a határokat, ha erre van szükség, és van, amiben nem engedünk. Ugyanis biztos vagyok abban, hogy ha nem szabunk gátat a tiszteletlenségüknek, annak súlyos, szívet tépő következményei lehetnek a jövőben.

Gyerekeim születése előtt éveken át dolgoztam főállású bébiszitterként az Egyesült Államokban majd Budapesten. Sok dolgot láttam ez idő alatt, és néha olyan szavak röpködtek a levegőben, amit szinte el sem hittem – hála Istennek nem nekem vágták ezeket a szavakat, de így is fájt. Ekkoriban valahogy ki tudtam harcolni egy alap tiszteletek a kicsiknél, ám volt olyan család, ahol a kétéves, ha valami nem úgy alakult, ahogy azt ő szerette volna, a saját anyukáját lehordta mindenfélének, trágár stílusban (értsd: a legősibb szakmát emlegette az anyját minősítve). És általában nem volt következménye az ilyen viselkedésnek, sőt: a gyerek végül megkapta, amit akart.

Ha velem szemben ilyesmivel próbálkozott valamelyikőjük, akire vigyáztam, természetesen nem büntettem meg, legalábbis nem odacsapással. Viszont két módszert alkalmaztam, és szinte kivétel nélkül minden helyzetben beváltak. Az egyik módszer az volt, hogy szó szerint levegőnek néztem a velem csúnyán beszélő kicsit, akár egy egész órán át.

Hihetetlenül érdekes volt megfigyelni, mennyire megviseli, ha nem reagálok a csacsogására, kéréseire és úgy teszek, mintha ott sem lenne.

Egy bébiszitternek nagyon limitált a „fegyelmezési fegyvertára”, ám ez a módszer minden esetben meghozta számomra a kívánt hatást. Működik, mert a gyerekeknek szerintem mindenek előtt figyelemre van szüksége. Ha megkapják, és vidám, minőségi időtöltést biztosítunk nekik, kenyérre lehet őket kenni. Ha időlegesen, okkal, a módszert bölcsen alkalmazva – azzal nem túlzottan megsebezve a gyereket! – megvonjuk a figyelmünket, a kicsik is észbe kapnak, szeretnének változtatni. Ilyenkor már nyitottak, motiváltak arra, hogy átbeszéljük, miért nem szabad így viselkedni. Rövid időn belül látványosan jó irányba változott a helyzet, az anyuka meg is kérdezte, hogy csinálom, hogy a gyerekek velem nem viselkednek olyan rondán.

A másik nevelésre szolgáló ötletem a szoros ölelés volt. Az egyik kislány nehezen tudott uralkodni az indulatain. Ha valami felidegesítette, kiabált, verte magát a földhöz, néhányszor a fejét ütötte a falba. Egyik ilyen alkalommal történt, hogy nem kérlelni kezdtem, hagyja abba, mert meg fog sérülni, se nem lefogni próbáltam, hanem egyszerűen magam felé fordítottam és szorosan átöleltem. A kislány annyira meglepődött, hogy azonnal felhagyott a dühöngéssel és belesimult az ölelésembe. Ez tanulságos lecke volt számomra is, jól mutatta, hogy a legtöbb esetleg rossz döntés indulatosan reagálni nehéz helyzetekben.

Fontos egymást tisztelni, ahogyan a kedvesség, az egymás érzéseire való odafigyelés és az őszinte törődés is nélkülözhetetlen, ha az életben valóban boldogulni akarunk. Szükség van rá minden emberi kapcsolatunkban, a családban és a munkahelyeken is. Miért is ne ezt tanítanánk meg a gyerekeinknek a leginkább?