Család

Az apává válás új világot szül – de ki beszélhet erről?

Nőként, anyaként sokkal könnyebb számomra az édesanyák szemszögéből megközelíteni a szülővé válás folyamatát, miközben pontosa tudom, hogy ahol család születik, ott édesapa is születik. De az ő lelkükről ki ír cikket?

Az apukák számára is sok változást hoz, ha baba érkezik a családba, de az ő érzéseik, azok a folyamatok, amikkel nekik kell megküzdeniük, kevesebb figyelmet kapnak. Nem szólnak róluk hosszú cikkek és a családi asztalnál sem kerül szóba, hogyan viseled, hogy már apa vagy. (Ellenben az anyaszereppel, amiről akár már hajadon lányokat is kérdezgetünk.)

Pedig amióta világ a világ, apukákra szükségünk van – nem csak a baba születésének pillanatában. Attól a perctől kezdve, amikor két ember úgy dönt – vagy úgy dönt a sors –, hogy családot alapítanak, a férfiakban is megindul egy változás, ami jó esetben az anyát támogató, családot, szövetséget erősítő pozitív változás lesz. Tapasztaltam ezt magam is, és látom fiaimon, vejemen is. Sajnálom is őket kicsit, hogy bár a nők alakulásáról, új szerepéről sokat hallunk és beszélünk, a férfiak ügye komment nélkül marad. Nem biztatja őket senki, hogy beszéljenek a saját apjukkal, egy jóbaráttal vagy akár a feleségükkel érzelmeikről – pedig sokszor talán nagy szükség lenne rá. Mert sok férfi ilyenkor nő fel igazán, és az nem kis feladat.

Azokra a férfiakra gondolok, akik ott állnak az anyák háta mögött, akik a kezüket nyújtják. Akik nem távoli idegenek, hanem aktív szerepvállalók a családdá válás rögös útján. Azokra az apákra, akik szívüket-lelküket, minden sóhajtásukat beleadják a kapcsolatba. Akik akarják, vállalják, magukra viszik a gerincroppantóan nehéz feladatokat – azt, amit valakinek a kettő közül úgyis vállalni kell.

Sokszor tapasztaltam, hogy

az apa számára se fáklyásmenet a baba születése.

Nagyon sok feladatot, fejtörést, aggodalmat hozó, egész világot megváltoztató helyzet az neki is – akkor is, ha az anyuka bevonja és teljeskörűen megosztja vele a feladatokat, akkor is, ha nem, mert más érzéseket, más aggodalmakat hozhat.

Nem egy pasit láttam, aki lélekben hordta ki a gyerekét, akár nyolc-kilenc hónapon át: láttam, milyen az, mikor egy férfi mindennap úgy ébred, úgy fekszik, hogy várja azt a gyermeket. Gondol rá. Gondol vele. Aggódik érte, meg aggódik gyermeke anyjáért. Több síkon is megküzd értük.

Láttam, hogy nem csak az anyában merül fel az a gondolat, hogy vajon jó szülő, jó anyuka lesz e, mert a férfit is szorongathatja a kérdés, vajon alkalmas-e szülőnek, meg tudja-e adni mindazt a gyereknek, az anyának, a családnak, amit meg kell, vagy amit várnak tőle. Meg annál többet is, mert többet akar. Mindent akar.

Nehéz kérdések ezek, és még nehezebbek, ha egyedül maradunk velük. Márpedig a férfiakat sokszor egyedül hagyjuk ezekkel. Megengedjük, hogy a profán dolgokról meséljenek – nagyobb lakás kell, több pénz, nagyobb autó, kelengye a gyereknek, babakötvény –, de arra nem kapnak már teret, hogy feltárják az érzéseiket, megosszák aggodalmaikat a rokonokkal, a férfibarátokkal. Pedig

az apa nem akkor születik, amikor a baba.

Jóval korábban, legkésőbb a terhesség ideje alatt, és egy férfinek sem kellene ebben az időszakban egyedül lennie a félelmeivel. 

Olykor mégis némán, akár családon kívül marad a várandóság, a baba születése után az apa, aki teszi, amit tennie kell. Dolgozik, jelen van, hátteret biztosít, hogy anya és gyermeke szimbiózisa kialakulhasson. Ha viszont szerencséje van a férfinak, első perctől kialakul egy érzelmi kör közötte, az anya és az újszülött között is, de ez sem feltétlenül igaz. Mert olykor az apává válás felemelő érzete késlekedik, és csak napok, talán hetek után jelentkezik. De jöhet egy pillanat két hétköznapi feladat között a munkahelyen, vagy vezetés közben az autópályán, esetleg éppen a gyerek pelenkacseréje közben, amikor megáll a keze, leblokkol a lába és olyan erősen tör rá az érzelem, az apává válás megrendítő érzése, hogy azzal nemcsak családot, de világokat lehet teremteni. És ez a pillanat szép, hálásak lehetünk, ha anyaként, feleségként elcsíphetjük.

Aztán ha szerencsénk van, erre az erőre építhetünk egy életen át.

Ajánljuk még:

A kéz íze: ezért más mindig, ha nagymama készíti a desszertet

A nagymamám császármorzsája. Az az utánozhatatlan, érzésre összerakott ízorgia, amivel általában szombatonként ajándékozott meg minket. Szigorúan két serpenyővel, mert egy sosem volt elég. (A kettő is alig.) Számtalanszor feltettem már magamnak a kérdést: mi lehet az ok, ami miatt még a Michelin-csillagos ételkülönlegességek sem vetekszenek a szeretteink főztjével? Képes leszek-e valaha arra, hogy pontosan ugyanolyan császármorzsát készítsek, mint amilyet szeretett nagymamám? Keresem, kutatom az okot, a választ. Hátha egyszer megtalálom.