Az apa ne segítsen, hanem teljes értékű partner legyen!

Kérdezem az egyik fiamtól, attól, akinek kicsi lánya első gyerek, hogy milyen élmény, milyen érzés apának lenni. Azt válaszolta, ha tudja, hogy ez ilyen csoda, már sok-sok évvel ezelőtt vállalta volna az apaságot. Mostanra rájött, hogy nem az a fontos, milyen a lakás, hány szoba van, akad-e tartalék. Nem kell, hogy kívül kerek legyen minden, mert számára attól tökéletes és kerek az élet, hogy a kicsi egészséges, és általa édes babaszaggal van tele a szülők szíve.

Közben látom: ahány fiatal apuka van – és nem feltétlenül a saját családomban –, annyiféleképpen váltak apává, annyiféleképpen élik meg az apaságot és vonódnak be a család életébe. Vonódnak be úgy, ahogy tudnak, amilyenek a körülmények, amilyen mintákat hoztak otthonról.

Ismerek olyan apukát, aki továbbra is a munkájának él, alig van otthon, és nem feltétlenül egzisztenciális kényszer miatt hajt annyit. Ő nehezen kapcsolódik be az új otthoni rendszerbe, ahol már nem csak ketten vannak. Egy kicsit féltékeny a jövevényre, és nehezményezi, hogy esténként nem minden alkalommal várja meleg vacsora. De olyan apukát is ismerek, aki le se teszi a kezéből a gyereket.

A munkából is hazaoson egy puszira, rövid ringatásra, aztán ekképp feltankolva szeretetből, babaszagból, rohan vissza dolgozni.

Este ő fürdeti a picit, és hogy az anyuka aludni is tudjon kicsit, minden második etetést magára vállalja, ilyenkor cumisüvegből itatja a babát anyatejjel. Szövetség van a család javára. Egy harmadik családnál meg az apuka maradt otthon, anyagilag így jönnek ki jobban, az anyuka fél év után visszament dolgozni. Az apa meg boldog és ragyog – soha ilyen kiegyensúlyozottnak még nem láttam őt, pedig sok éve ismerem.

Sokszor találkozom azzal a narratívával, hogy az apukák nem segítenek, meg hogy magukra maradnak az édesanyák a kicsivel. Olykor szinte rájuk zárul az idő meg a tér, foglyul ejti őket a gyerekvállalás, és ezt nem érzik igazságosnak. Nem is az, mert szükséges a másik fél ezerféle támogatása. Nem „segítség” kell, hanem az, hogy partner legyen a másik, odaálljon, magabiztosan kivegye az anya kezéből a közös gyereket, hogy az megnyugodhasson, érezze, hogy ha ő nincs is a toppon éppen, a másik tökéletesen elég egyedül is.

A kérdés az, hogy mennyire tudnak a megváltozott igényekhez csatlakozni a férfiak, érzik-e, hogy változott a világ. Amit én látok fiatal családoknál, az reményeket keltő. Szerintem sok apuka érzi, és van is bennük igény az egyenlő teherviselésre. Akkor is, ha otthon mást láttak. Sok családnál „belejöttek” az apás szülésekbe a férfiak, és számukra már az a természetes, hogy részesei ennek az eseménynek. Közel maradnak a kicsi gondozásánál is, és

nemcsak bekukucskálnak a hálószobába néha, ahol éppen a kimerültségtől félájultan szoptat, pelenkáz vagy feji a mellét a párja.

Közel maradnak, és sokan szeretnének még közelebb kerülni, de olykor éppen az anya az, aki azt hiszi, csődöt mond mint édesanya, ha feltárja valós állapotát. Például azt, hogy elfáradt, hogy a napnak egy-egy pontján szívesebben lenne egyedül egy lakatlan szigeten, mint a babaszagú gyerekszobában. Nem meri feltárni, hogy élete legnehezebb periódusát éli és nem megy a szoptatás sehogy. Néha éppen az anya az, aki nem adja ki a kezéből a gyereket meg a feladatokat se delegálja, mert ha az apuka nem is, de majd mások emiatt ítélkeznek felette, és azt nem akarja.

Én csak remélem, hogy a megszámlálhatatlanul sok verzióból minden család azt választja, ami számukra komfortos, és hogy nem marad magára szélsőséges módon egy anya sem, az apa meg a család teljes értékű tagja lehet, aki nem csak aludni jár haza.