Átköhögött percek, avagy mi így mertünk korhatáros filmeket nézni a kicsikkel

Család

Átköhögött percek, avagy mi így mertünk korhatáros filmeket nézni a kicsikkel

Lehet-e olyan filmeket nézni tíz év alatti gyerekeinkkel, amik szélén ott virít a 12-es karika? Anyaként azt vallom: miért ne? Természetesen nem mindegyiket. Nálunk is vannak erre vonatkozó íratlan szabályok, amiket feltétlen betartunk, hogy mindenki jól érezze magát. 

Élénken emlékszem arra az estére, amikor apai nagymamám vigyázott rám és nővéremre, mert a szüleink elutaztak. Tizenkét évesek lehettünk, és addig rágtuk a mama fülét, amíg megengedte, hogy vele együtt nézzük az esti filmet. Egy thrillert. Természetesen azzal az egy feltétellel bólintott rá, ha megígérjük neki: nem mondjuk el senkinek, hogy megengedte. A film címére már nem emlékszem, de a történet még mindig a fejemben van. Rémisztő volt! És mégis olyan jó volt együtt félni a nővéremmel és mamával a kanapén, szorosan egymás mellé bújva. Néhány napig még sokszor eszembe jutottak a különböző jelenetek, de végül lelkileg ép felnőtt vált belőlem, aki egy csöppet sem sérült attól, amit akkor látott. Ezúton is köszönöm a nagymamámnak, hogy kicsit tartva az esetleges következményektől, de csak megengedte, hogy együtt nézzük!

Mi is szeretünk együtt mozizni a gyerekeinkkel. Minden héten van egy kijelölt esténk, amikor nagy gonddal kiválasztjuk a filmet. Nem akarok álszent lenni: a mi gyerekeink is néznek tévét – igaz, inkább csak előre felvett és lemeózott alkotásokat. Szerintem sok telefonos játék, a YouTube-on való folyamatos felcserélhetőség érzése kártékonyabb, mint egy-egy egész estés mozifilm.

Óvom, védem a gyerekeimet a képernyőtől és a különböző tartalmaktól, de a teljes tiltásban nem hiszek!

Ezerszer láttam az Oroszlánkirályt és a Némó nyomábant, kívülről fújom a Walt Disney-klasszikusokat. Rövid idő után persze szülőként unalmassá válnak ezek a rajzfilmek, és eljön a pillanat, amikor megpróbálkozol egy „felnőtt-mesével”. Nos, mi ezen már túlvagyunk. Tavaly karácsonykor tört meg a jég: együtt néztük az Igazából szerelmet. Persze elfelejtettem, hogy van benne néhány jelenet, ami nem való hat-nyolcéveseknek, de szerencsére még időben sikerült továbbtekernem. Átrágtuk már magunkat Bridget Jones-on, és a Holiday-en is ily módon: „kiköhögve” néhány illetlen kifejezést, és a Házibulival sem lehet náluk soha mellényúlni.

Ma már a gyerekeim életének a része a Dirty Dancing – néhány részt ugyan még nem értenek belőle, s ha rákérdeznek, mégis mi folyik a tévében, igyekszem eltussolni az egyik mellékszereplő nem kívánt terhességét: Pennynek nagyon fáj a hasa, mert túl sok édességet evett, azért kell orvoshoz mennie. (És ezzel a laza mondatommal már gyerekeim egészségéhez is jócskán hozzájárultam). További kérdések nélkül elfogadják az én anyai magyarázatom. Később majd úgyis leesik nekik a tantusz, és azonnal helyére kerülnek a dolgok. Ők úgyis inkább Patrick Swayze és Jennifer Grey táncára kíváncsiak.

Gyerekként imádtam a Csupasz pisztoly összes részét. Jókat nevettem, mert az apukám is nevetett, de a legtöbb poén felnőttként ért utol. A gyerekeim is tudják, hogy egy hatalmas vicc az egész film, de bizony ebben is vannak „kiköhögni” való szavak, olyan áthallásos poénok, amiken én ugyan nagyot nevetek, viszont a gyerekeim fejében még nem áll össze a csattanó. De nevetnek, mert én is nevetek. A magyar gyártású Pappa Pia-ért már kicsit sem rajongok, ők viszont nagyon. Aztán beláttam, hogy a nekem kifejezetten felszínes és kissé gagyi film mégis hozzáadott gyerekeim zenei neveléséhez. Kovács Kati, Máté Péter, Neoton, Demjén Ferenc, Kazal László és Balázs Fecó időtálló slágereit kezdték fújni, és ragaszkodtak ahhoz, hogy a kocsiban is ők énekeljenek. Ezeknek a régi daloknak a töredékét sem ismernék, ha nincs a Pappa Pia

Váratlan utazások, Anne Shirley és A korona című sorozatok – ezekbe bátran bepillanthatnak, sőt ideje korán rengeteget tanulhatnak a történelemről és az adott korról. Sokat kérdezgetnek, látják, hogy korábban nem minden úgy volt, ahogyan az ő életükben. Ezek a történetek izgalmas beszélgetést eredményeznek, amelyek esetleg arra is jók, hogy

segítsünk nekik a morális tájékozódásban és a helyes értékrend formálódásában. 

Most a Gyűrűk Urával és az Alkonyat trilógiával nyüstölnek. Az iskolában hallottak ezek létezéséről, sok osztálytársuk már az egész trilógiát látta. Egyik sem egy nyolcévesnek való alkotás, ráadásul egy-egy jelenet még engem is megrémiszt. Végül – engedve a hatalmas nyomásnak – a vámpíros film első részére rábólintottam, eltekerve a necces részeket. Így persze teljesen értelmetlen a történet, de legalább eldicsekedhetnek a barátaiknak, hogy bizony már ők is megnézhették. Tisztában vannak a színészi játékkal, hogy mi az, ami a valóságban megtörténhet (és meg is történt), és mi az, amit olyan emberek játszanak el, mint mi, csak nekik az a munkájuk, hogy minden alkalommal más bőrébe bújjanak. Patrick Swayze ebben is a segítségemre volt, ugyanis egyszer ropja a Dirty Dancingben, másszor pedig korongozik a Ghost-ban, másik névvel, másik nővel az oldalán. 

Az általam említett alkotások, bár most lehet, hogy nem úgy tűnik, nálunk csak elvétve szerepelnek. Ugyanúgy szeretik a Zootropolist és a Lecsót, mint az Igazából szerelmet és a Bridget Jones első részét. Azt hiszem, a korhatáros filmek egy részét bátran meg lehet nézni gyerekkel. Nyilván nem az öldöklőset, az erőszakosat vagy a trágárt, de bizony jócskán akadnak olyan filmek, amelyekre a 12-es karika ellenére odaültethetők ők is. Egy a lényeg: mi, szülők is foglaljunk helyet mellettük, ne hagyjuk őket magukra az új élményekkel.

Neked mit engedtek megnézni a szüleid, nagyszüleid, amit nem lett volna szabad?