Apaság. Mindenkinek mást jelent ez a szó, és az, hogy mit értünk alatta, nagyban függ attól is, melyik évtizedben kezdődött életünknek gyerekkel kísért fejezete. Nagyszüleim korában még nem volt kérdés, hogy apa egész nap dolgozik, anya pedig otthon van a kicsikkel, és a munkaidő letelte után is inkább ő foglalkozik velük. Egy generációval később ez a felállás már máshogy nézett ki; engem már édesapám fürdetett, pelenkázott, később oviba, suliba is ő hordott. Voltak olyan időszakok, amikor vele több időt töltöttem, mint édesanyámmal, sok fiús programunk volt.
A család legújabb apanemzedékének képviselőjeként én is igyekszem szintet lépni az együtt töltött idő mennyisége és minősége terén, és olykor esetlen erőfeszítéseimről gyakran be is számolok a nagyközönségnek, leginkább itt, az Egy.hu oldalán. Szinte csak pozitív visszajelzéseket kapok, köztük olyanokat is, amiken meglepődök, mert a magam kis buborékában keveset látok abból, hol tart most az „apavilág”. Mondták már például, hogy rendes vagyok amiért éjszaka én is felkelek a síró kicsihez, de azt is, hogy ritka látvány az, amikor egy apa pelenkáz. Én ezektől nem gondolom jobb szülőnek magam, de érdekes látni, hogy máshol máshogy mennek ezek a dolgok.
Ugyanakkor egyértelműen rizikót is vállal az, aki megmutatja a világnak élete ezen részét: sebezhetővé, kritizálhatóvá válik, egyesek szemében még kevésbé férfiasnak is tűnhet egy jóra törekvő apa. Azonban szerencsére egyre több a blogger és vlogger, aki nyilvánosan éli meg az apaságát, ezzel segítséget nyújtva, példát mutatva a „sorstársaknak”. A trendet figyelve akár ki is jelenthetjük, hogy
apának lenni egyre menőbb.
Arról, hogy miként jutottunk el idáig, az „apa-újhullám” jeles képviselőit faggattam, ők pedig a tőlük megszokott nyíltsággal mondták el, mitől lesz szép ez az amúgy kifejezetten nehéz műfaj.
A körképet egy igazi „tízkezű apával”, vagyis a Ten Handed Dad néven Instagram-blogoló Bíró Tamással kezdtük. Az extra végtagokkal rendelkező zsonglőrfigurát azért választotta, mert szerinte annak, aki jól akarja csinálni az apaságot, számos fronton kell maximálisan helyt állnia: egyszerre kell jó férjnek, barátnak és kollégának lennie, nem is beszélve a hobbikról. Mint mondja: „Az ember ilyenkor úgy érezheti, hogy ezerfelé szakad, és legalább tíz kézre, négy fejre és két klónra lenne szüksége, hogy egyik szerepből se maradjon ki.” A feladat tehát nem egyszerű, de szerinte csak egy kis szervezés és logisztika kell, hogy apaként ki tudjunk teljesedni az élet más területein is.
A fanyar, gyakran önironikus humorral és végtelen szeretettel átitatott mondatok 2018 elején blog formában kerültek a nyilvánosság elé, hiánypótló céllal „A feleségem első terhessége alatt fogalmazódott meg bennem, hogy érdekes lenne megmutatni férfi szemmel is azokat az életszakaszokat, amikről rengeteg anya vezet blogot, viszont sok ezek közül számomra meglehetősen ugyanolyan és kissé sablonos volt” – mesél a kezdeti indíttatásáról Tomi.
Hozzáteszi: „csak tökéletes szülő létezik, egészen addig a pontig, amíg ezeknek az embereknek nem születik gyerekük. Apává/anyává válás előtt szinte mindenkinek van egy kép a fejében, hogy miként fogja csinálni, hogy csak amarántos brokkolit eszik majd a kicsi, telefont/laptopot csak rémtörténetekből ismer majd, és minden este egymás kezét fogva rohan az egész család boldogan a naplementébe”. Tapasztalatai szerint a közösségi oldalakon sokszor pont ezt a cukormázas álvalóságot öntik ránk, ami a normális szülőknél szorongást okoz, pedig „sokkal könnyebb azonosulni azokkal a szerencsétlenkedésekkel, kezdő hibákkal, amiken minden friss szülő átesik”. Ő maga posztjaiban gyakran ostorozza magát tréfásan a tévedéseiért, hibáiért, balfogásaiért, de talán pont ettől lesz igazi, amit csinál.
Tamás látja a fejlődést apafronton, a hordozóval vagy babakocsival a legnagyobb természetességgel mászkáló apakollégákat, és azt is, hogy „egyre több apa pelenkáz, melegít babakaját vagy olvas esti mesét, de talán még mindig nem elegen”.
A Ten Handed Dad abban hisz, hogy minél több helyről hallják az apukák, hogy így is lehet csinálni, annál bátrabban vállalnak nagyobb részt a gyermeknevelésből, mert az ő tapasztalatai szerint, „sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb családot tudunk így teremteni”.
Farkas László és az ő Apukalandja
Küldetéstudattal indult el az Apukaland blog is, amelynek szerzője, Farkas László tömören és világosan fogalmazta meg a célját:
„A hányszor kakilt és milyen színűt típusú írások helyett, mély gondolatok, önismeret, párkapcsolat, és a gyereknevelés témakörben osztom meg a saját tapasztalataimat.”
Elárulta, már akkor tudta, hogy blogot fog írni az apaságáról, amikor a feleségével tervezgették, hogy családot alapítanak. Az oldal címe is ekkor fogalmazódott meg benne, az előtte álló évekre utalva: „Tudtam, hogy ez lesz életem legnagyobb kalandja, és azt gondoltam, talán másoknak is érdekesek lehetnek az írásaim.”
Jól gondolta, ezrek követik a mindennapjaikat kisfiával, Bundival, és rengeteg pozitív visszajelzést kap a komoly témákról is laza stílusban értekező blogger. Persze nem mindenkinek tetszik, hogy ő ennyire jól érzi magát apaként, de nem is azért indította el az oldalt, hogy beleolvadjon a tömegbe. „Vannak olyan férfiak is, akik nem tudnak azonosulni az én gondolkodásommal. Hozzáteszem, ezzel sincs semmi gond, nem is szeretnék szürke lenni. Őket főként az szokta bosszantani, hogy szembemegyek az évtizedek alatt beragadt, úgynevezett »normális« családmodellel, és ennek több posztomban hangot is adok” – magyarázza Laci.
Tamáshoz hasonlóan ő sem tart attól, hogy bemutassa az apaság árnyoldalait, saját kevésbé jól sikerült lépéseit. Így kerülhetnek fel az oldalra ilyen, a macsóskodásnak még a látszatát is kerülő mondatok: „A repülés meg annyira nem az én műfajom, hogy a legutóbbi úton annyira beparáztam még felszállás előtt, hogy a légiutas-kísérők főnöke ült oda hozzám, hogy lenyugtasson.” Szerintem például ezt nyilvánosan felvállalni maga a bátorság.
László úgy látja, jó most apának lenni, mert az a gondolatiság, amit ő is képvisel, egyre nagyobb teret kap. „A téma felkapottabb, mint valaha. Egyre több a kifejezetten nekünk szóló írás, műsor, magazin, sőt, már apacoachok is léteznek.
Megjelent a modern apa, aki olvas, érdeklődik, kérdez, mer beszélni az érzelmeiről, és megvan benne a szándék. Na, ez a menő!”
A modern apa definíciójának minden pontban megfelel, és kétségtelenül menő Bende Tibby is, aki Apavlogján sorra osztja meg hasznos tanácsait minden, de tényleg minden létező témában. Könnyed, szellemes stílusban, ugyanakkor komolyan és felelősségteljesen informál. Ilyen őszinte, mégis vicces összefoglalót például még senki mástól nem hallottam: „A szülőnek levés mocskosul nehéz dolog. Folyamatosan szél ellenében kell működni, plasztikus példával élve, összekötött bokával kell kánkánozni. Azoknak mondom, akiknek most lett kisbabája, hogy a gyerek növekedésével arányosan a problémák is nőnek, nincs kiút, sajnálom. Ráadásul sokan azt hiszik, hogy a babavárás ott ér véget, amikor kibújt a baba. Hát, csalódást kell okoznom ismét: NEM. Ott kezdődik. Erről szól az első két hetes videóm. Ha ezeket mindenki tudná, hogy milyen tortúra következik, már kihalt volna az emberiség.”
Tibby kezdetben afféle információs központként funkcionált, már többgyerekes apaként folyamatosan őt faggatták a babát váró hölgyismerősök párjai. Ekkor elhatározta, hogy a szélesebb közönséggel is megosztja a tudását – amit rögtön update-elnie kellett, „jött a nagy pofára esés. Semmi sem úgy van, mint tizenéve, kivéve talán, hogy a gyerek ordít és kakál. Ma már ciki a babakocsi, itt a kötődő nevelés, a hordozás, a ökoszemléletű babázgatás, a mosható pelus, a fast fashion kerülése és sorolhatnám. Nekem is újra kellett tanulni. Szerencsére az elkészítés módja a régi, az még ment!”
Már ennyiből is látszik, hogy Tibby az a figura, akinek örülnénk, ha a haverunk lenne az első gyerekünk születése környékén. Aki megnézi egy videóját, vagy beszélget vele, úgy érzi, bármit elmondhat neki, akármit kérdezhet tőle.
Azt is minden sallangtól mentesen fogalmazza meg, hogy miért volt régen olyan az apaság, amilyen: „A szülőnek levés hagyományosan egy nőiesebb szerep volt mindig is, tekintve, hogy ők tudnak szoptatni, meg ilyesmik. Illetve, nehéz úgy orrszarvúra vadászni, hogy az emberre fel van kötve egy baba.” Szerinte a történelem során lejátszódott társadalmi folyamatok egyenes következménye, hogy most már kiemelt szerep jut az apáknak a gyermeknevelésben. „A legharmonikusabb talán az a pár évszázad lehetett, amíg együtt lakott 3-4 generáció, és a szülőségből mindenki kivette a részét, de az iparosodás, a városiasodás, a vidék sorvadása, a mezőgazdaság gépesítése megváltoztatta ezt. Most a nagyszülők még 70 évesen is dolgoznak, és csak hétvégén tudnak unokázni, vagy nem is élnek esetleg, főleg, hogy az első gyerek vállalása már 27 éves kor fölé mászott az utóbbi évtizedekben itthon.”
Az új idők pedig új kihívásokkal is járnak, de ha Tibbyn múlik, semmit sem kell egyedül végigcsinálnunk: „éppen ezért az apaságnak egyre nagyobb a tere, de egyre nagyobb az elvárás is, amivel apaként szembe kell nézni. De jó hírem van az új apukáknak: ezen elvárások javarésze marhaság!”– vallja Tibi, aki épp egy első gyerekes szülőknek készülő sorozaton dolgozik.
Mire mindhárom apukával beszéltem, egészen jó hangulatba kerültem. Öröm látni, amit ezek a srácok csinálnak, mert tényleg fontos, hogy tudjuk: mi, apák nemcsak az örömeinkkel, a gondjainkkal sem vagyunk egyedül.
És nemcsak apának lenni, apaként tanulni is nagyon menő – tanuljunk hát a legjobbaktól!
A cikk megjelenését az Univer támogatta.
Ajánljuk még:
Anya dolgozni ment, közben pedig elkészült a koronavírus elleni bájital – APUKARANTÉN, 8. rész
Csillagászati turizmus és egy sok száz éves kolostor – Bakonybél csodái megérnek egy napot
„Egy csillagászt arról lehet megismerni, hogy az őrület lángja ég a szemében” – mondja nevetve az első benyomásra is kedves és lelkes Soltész Attila, tudományos ismeretterjesztő csillagász, aki a bakonybéli Pannon Csillagdában tárlatokat, távcsöves programokat tart az érdeklődő látogatóknak.
