A mi kis karanténos világunkban kevés nagy változás történhet; igazából hirtelen csak két olyan dolog jut eszembe, amitől jelentősen mások lehetnek a napjaink. Az egyiket, az ovi újranyitását csak várjuk, de hiába – immár több mint két hónapja. A másik ennek pont az ellenkezője, hiszen jól tudtuk, hogy eljön: anya ismét munkába állt.
Most kezdődött csak el igazán a nagybetűs Apukarantén.
Délelőttönként már két gyerek alapvető szükségleteiért, biztonságáért és szórakoztatásáért felelek. És könnyen lehet, hogy csak mázli, de eddig jól megy a dolog.
Persze megpróbáltam felkészülni, amennyire csak lehet. A nagyból nem kellett, Antonnal eddig is jó kétszemélyes csapat voltunk, amikor fontos volt. A kicsi napi rutinját kellett megtanulnom olyan szinten, hogy már a sírása erősségéből és stílusából tudjam, mi a következő feladatom. (Ebben a témakörben egyébként a legviccesebb az úgynevezett „kakirikoltás”, ami szerintem nem is szorul bővebb magyarázatra.)
Anya nagyon jó kis ritmust alakított ki Milosnak, ő maga is tudja, mikor minek kell jönnie, és ebben az életkorban még a napirend a minden. Tapasztalatból tudjuk, volt ekkora a nagyobbik is; és ha mondjuk alvás helyett épp elrángattuk valahová, akkor mindenkinek nagyon rossz estéje és éjszakája (nem) volt.
Pelenkát az első pillanattól tudok cserélni, most kicsit többet csinálom, ebben nincs sok változás. Vagyis dehogy nincs! Elhatároztam, hogy Antont is bevonom ebbe a feladatba, hiszen nagyon szereti a kisöccsét, és ez újabb kapcsolódási pont lehet kettejük között. Egyelőre csak a logisztikában segít, a szó szerint piszkos melót még jó sokáig nem bízom rá.
Igazán nagy változás az etetés frontján történt, és a háborús szóhasználat nem véletlen: még a legkulturáltabb étkezés után is úgy néz ki Milos környéke, mint egy pépes lövészárok. De a lényeg nem ez, hanem hogy már kialakult nála, mikor eszik szilárd táplálékot, vagyis az etetésbe mostantól egyenrangú félként tudok beszállni: már nem azért tömöm tápszerrel és pürékkel, mert „Milyen cuki, ahogy majszol!”, mint az elején, hanem azért, mert neki akkor éppen arra van szüksége.
Az altatás külön művészet, de ha a fenti két pontot kipipálom, vagyis sem tele pelenkával, sem üres hassal nem kell lefeküdnie, alapvetően képes vagyok időben letenni a kicsit. A kulcs az előkészítő munka mellett a sötétítés, a minél nagyobb csend (Anton ebben abszolút partner, le a kalappal előtte), a ringatás és a For the Dancing and the Dreaming című Shane MacGowan-szerzemény. Ha ezeket jó ütem- és arányérzékkel vetem be, garantált a siker. Jó időben a felsoroltakat a babakocsiban élvezett friss levegő is helyettesítheti, kint még nagyobbakat alszik Milos.
Van is mit kipihennie: amikor ébren van, meg sem áll: újonnan szerzett mászási képességét nem győzi kamatoztatni, belakja az otthonunk minden szegletét. Hamarosan el kell gondolkodnunk azon, mit hogyan tegyünk bababiztosabbá, mert a félévesünk keze szó szerint mindenhová elér. Elképesztően sokat és gyorsan mozog, most úgy érzem, hogy a család férfitagjai közül csak én nem vagyok sportember.
És ha már itt tartunk: a legvadabb sportolófrizurák egyikét vágtam Antonnak a minap – gondoltam, ha már házi fodrászat, és úgysem látják sokan, legyünk bátrak! A végeredmény egy közepesen vállalható irokéz frizura, amihez dupla vagy semmi alapon én is csatlakoztam, így szép ez. Dennis Rodmanhez képest azért a kanyarban sem vagyunk, de David Beckham már jogosan került szóba a hajzattal kapcsolatban.
Egyébként a LEGO-ból készült „koronavírust gyógyító hajnyírógép” sajnos már nincs meg, de Anton nem hagyott ám fel a tudományos kutatásokkal:
a legújabb találmánya a koronavírus elleni bájital.
Ebből egyrészt az látszik, hogy megint a Harry Potter lett a kedvenc meséje, másrészt pedig az, hogy nagy igénye van a változásra, és hajlandó tenni is érte. Úgyhogy szerintem rendben leszünk.
Ajánljuk még:
HÉTKÖZNAPI TÖRTÉNETEINK VADÁSZ-ÁZSIÁTÓL A VÍRUST GYÓGYÍTÓ HAJVÁGÓGÉPIG – APUKARANTÉN, 4. RÉSZ
LONDONI ÚT ÉS HARRY POTTER HELYETT IDÉN MARAD A VIDEÓZSÚR – APUKARANTÉN 5. RÉSZ
ANYA, AZ IGAZI CSODAFEGYVER – APUKARANTÉN, 6. RÉSZ
