„A kibeszélhetetlen feszültség nem elszakította, csak bekoszolta a szeretet fonalát” – emlékek otthonról

Hárman voltunk testvérek, a két húgom közül a nagyobbik csak két évvel fiatalabb nálam, a kisebbik nyolccal. Én voltam hát a „nagy”, az előőrs, aki kitudakolta a többiek számára, hogy a felnőttek közt most épp mi a szitu. Mert szitu, az mindig volt. A szüleim a 70-es évek szokásainak megfelelően fiatalon házasodtak össze, szinte még kamasz volt mindkettő. Apám huszonkét éves volt, amikor megszülettem, anyám huszonegy.

Nem kerülték el őket a közhelyek terhei: anyám idővel egyedül maradt velünk, gyerekekkel, apám meg egész nap odavolt, előbb a munka, aztán a haverok miatt. Mi alig láttuk apámat, reggel már elment otthonról, amikor ébredtünk, este már aludtunk, amikor hazatért. Néha otthon maradt hétvégén, akkor újságot olvasott, a kertben molyolt, olykor viszont gondolt egyet, felpakolta a családot, és kirándulni vitt bennünket. Akkor minden kicsit kitisztult, csak indulásig volt izgalom, utána tényleg békés, szép napot töltöttünk együtt.

Apámat imádtunk, akkor is, ha alig-alig tudtunk róla valamit. Örültünk, mikor velünk volt. De anyánkat is ugyanúgy szerettük, és rajta naponta láttam, hogy szenved, panaszkodik, sír – aztán veszekszik apámmal. Olykor minden áldott nap. Mindig is éreztem, hogy szeretik egymást, és hogy feszültség van otthon. Ez a kettő érzés egyszerre volt jelen, mint ugató kutyák, hergelték egymást. Hol békét vágyó veszekedés pattogott nálunk, hol feszültséggel telt néma csend volt. Egyik sem volt kellemes a gyerekfül számára.

Veszekedtek minden olyan este, amikor apám még időben ért haza, de nem a munkából jött. Márpedig rendszerint nem onnan jött. Olykor csak fél órával nem tudott elszámolni, máskor négy órával. Anyám emlegetett ilyenkor mindent, sört meg haverokat meg nőket – mi pedig, bár nem kellett volna, hallottuk ezt. Nem ordítoztak, pláne nem verekedtek – de

a konyhában sziszegés, és anyám kisírt szeme másnap reggel pont elég volt ahhoz, hogy gyerekként levegyük, mi történik a családban.

Nem emlékszem, hogy hibáztattam volna apámat vagy anyámat – elfogadtam, hogy nálunk ez a visszatérő rossz: a viták, a kibeszélhetetlen feszültség, ami nem elszakítja, csak bekoszolja a szeretet fonalát.

A hullámzásra is emlékszem, aminek mélységét csak kamaszként értettem meg, mikor kihallgattam egy vitájukat. Egy este nem bírtam elaludni, és úgy éreztem, ha mindent megtudok, amit addig csak éreztem, kitisztul a kép. Ahhoz hasonló érzések voltak bennem, mint később, húszévesen, mikor megtudtam, megcsalt a párom: tudni akartam a részleteket, akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy ezzel csak magamat bántom. Úgy éreztem, az igazság egyféle, a fejemben lévő forgatókönyv viszont megannyi képet felvillant. Ha egy rossz létezéséről megbizonyosodom, legalább csak azzal kell megküzdeni, a többi félelmem elengedhetem. Szóval,

tudni akartam, mi van egészen pontosan a szinte néma családi drámák mögött.

A konyhában vitatkoztak akkor is, én a szobám résnyire nyitott ajtaján át hallgattam őket. Mindketten fáradtak voltak, akkoriban másfél állásban dolgozott apám, és teljes állásban anyám. Apám későn ért haza, volt benne pár sör is, lassabban beszélt mint általában, és anyám hevessége mellett még elcsigázottabbnak, erőtlenebbnek hangzott. Emlékszem, sajnáltam őt, amiért anyám szó szerint letámadta, és kényelmetlen volt hallgatnom, hogy a férfi a háznál milyen gyengén válaszol. Esetlen volt, bizonytalan, könyörgő. Kínos volt hallgatni, de a józan eszem anyámat is értette, hiszen őt láttam mindennap kifáradtan rendezni az otthoni dolgokat, egyedül helyt állni a családban. Anyám a fejére olvasta saját sérelmeit, amiket mi is sokat hallottunk, apám pedig összeomlott saját bűnének súlya alatt, de már akkor is tudtam, ez nem először és nem utoljára történik. Ezt a táncot ők már eltáncolták, és semmi új nincs benne.

Az események mindig ugyanúgy alakultak, utólag már látom: apám ígéreteket tett (amelyeket egyébként olykor akár hónapokig is betartott), anyám kritériumokat sorolt, amelyekbe apám mind beleegyezett, bármit megtesz ő, csak anyám el ne menjen, csak a házasság szét ne essen. Ezután apám egy ideig szépen hazajárt minden este, mutatván, hogy ő megváltozik. Anyám nem hagyta el, és megbocsátott, de leste az órát és ugrásra készen várt, mikor történik baj.

Erre a feszültségre emlékszem a gyerekkoromból, és a rettegésre: elválnak? Nem válnak?

Ma már tudom (és ők is tudják), hogy kevésbé lett volna fájdalmas, ha mindezt nem játsszák el hosszú évekig, és már korábban elválnak – de én már 18 éves lettem, mire idáig eljutottak. Mire azt a nagy szerelmet, ami felemésztette őket, el tudták engedni. Külső szemmel nézve egyáltalán nem volt rossz gyermekkorom: értelmiségi szülők, szerető anya, alig otthon lévő, de szintén szerető apa, rendezett körülmények – de azok a veszekedések beárnyékoltak mindent, és a rettegés élményével sötétítették el a gyermekéveket. Rettegéssel a válástól – ami épp ennek a rettegésnek vetett volna véget.