A túl jó nem jó – mi lesz a szelídekkel?

Család

A túl jó nem jó – mi lesz a szelídekkel?

 A lányom szerintem túl jó, és bár ez elsőre talán nem tűnik nagy problémának, én azért örülnék, ha tudna picit rosszabb lenni. Mert anyaként kevés nagyobb félelme van az embernek, mint attól tartani, hogy bedarálják gyereke szelíd lelkét. 

A lányom nemrég sikeresen befejezte a második osztályt. Anyai szívem repesve vette tudomásul, hogy a kitűnő bizonyítványában a nyelvtan, az angol, és a rajz mellett dicséret is szerepel. Mivel egy meglehetősen erős, angoltagozatos osztályba jár, emiatt különösen madarat lehetett velem fogatni. (Tudom, tudom, a gyerekek játszanak és rajzoljanak és énekeljenek, ne nyelvet tanuljanak nyolc évesen – de az a helyzet, hogy vannak, akik ezt élvezik, és kifejezetten igénylik a terhelést, nem beszélve arról, hogy jut idő énekelni, rajzolni és táncolni is.)

Fontos tudni azt is, hogy becsszó nem kergetem az asztal körül otthon, hogy nekem csak a kitűnő jó, sőt. Bátorítom, hogy van, amiből elég, ha „csak jó”, nem kell mindenáron a maximumot hoznia mindenből. Szerencsére remek helyre jár, ahol a tanítónénik is azt vallják, hogy hibázni ér.

Minden adott tehát ahhoz, hogy ne legyen kitűnő, ha ez neki magának nem fontos. És nincsenek illúzióim se: kevés olyat ismerek a múltamból, aki mindenből valóban ötös volt akkor, amikor a bizonyítványában ez állt.

Mindezzel együtt az örömöm nyilván nem is lehetett volna nagyobb, ennél jobb bizonyítvány nehezen képzelhető el.

Hát nem?

Hát de.

Büszke vagyok, és rajongva imádom a gyerek eszét, jellemét és humorát, de

ha választhatnék, egy egészen picivel, egy magatartás négyeskével rosszabb bizonyítványt szeretnék.

Az a fixa ideám, hogy az sokat javítana az életminőségünkön, mert az feltételez egy erősebb akaratot. Az én olvasatomban az pedig azt jelentené, hogy a gyerekem tud rosszul viselkedni. Nem, nem is rosszul. Csak úgy, mint aki beleáll a helyzetekbe, és ha kell, megvédi magát, meg az igazát.

A lányom szerintem túl jó.

Érdekérvényesítési képessége nulla közeli. Ugyanakkor rendkívül diplomatikus és esze ágában sincs megbántani senkit, azt se, aki őt bántja.

Én a különféle esetek kapcsán sokszor eljutottam arra a pontra, hogy kifejezetten megkértem, hogy de igenis, védje meg magát, akár úgy, hogy visszaadja, amit kapott, szóval, tettel, nem érdekel, aláírom az üzenőfüzetet vagy a Krétát, de az én gyerekem csodálatosan tiszta kék szemekkel erre azt mondja: „anya, én nem akarok nekik fájdalmat okozni”.

Ezen a ponton szinte minden egyes alkalommal feladom. 

Ami tőlem telik, elmondom. Hogy szerintem azokkal érdemes barátkozni és kapcsolatba kerülni/abban maradni, aki arra méltó. Akiben meg lehet bízni, aki tisztel annyira, hogy semmivel nem akar sem megbántani, se megalázni, se nem akar fölékerekedni. Akivel az ember jól érzi magát, akitől lehet tanulni, aki új színeket hoz az életbe. Akivel, ha vannak is viták, előrevisz, nem pedig tartós háborúba. Aki segít, és nem gáncsol. Aki kedves. Aki nem hátulról támad mellbe. Ilyenek.

Rendszeresen bebizonyosodik azonban, hogy a nyolcévesek világa teljesen más. Az idő nagyobbik részében nagyon kemény és gyorsan változnak benne a dolgok. Akik ma barátok, holnap már nem feltétlen.

Fogalmam sincs egyébként, hogy kell jól és támogatva szeretni a nyolcéveseket.

A magam részéről soha el nem múló hálát érzek, hogy éppen ő az én gyerekem. Számomra mindenestől tökéletes, noha vannak nagy csatáink, mert amúgy akaratos és olykor szemtelen is. Mégis, végtelenül szeretem és nagyon büszke vagyok rá. Meghat, hogy jószívű és érzékeny, aki nem akar fájdalmat okozni másoknak, ebben nyilván nem szeretném, ha változna.

Én csak azt szeretném, ha nem gyalulnák le a lelkét (és a hozzá hasonlókét) azok a nyolcévesek, akik nem ilyen szelídek.

Ajánljuk még: