A nyári szünetről anyaszemmel – avagy feketeöves gyerekfelügyeleti logisztika, amitől már előre félek

Család

A nyári szünetről anyaszemmel – avagy feketeöves gyerekfelügyeleti logisztika, amitől már előre félek

Két gyerek, két szülő, egy nagymama és tíz hét. Pontosabban tíz egész és még két töredék hét. Hurrá, itt a vakáció!

Talán nem én vagyok az egyedüli anyuka, akinek a vakáció szó hallatán nemcsak a felhőtlen móka és kacagás jut eszébe. És higgyék el, nem azért, mert nem szeretem a nyarat, a srácokkal együtt töltött időt. Csakhogy melyik az a munkáltató, aki örömmel fogadja, hogy nincs iskola, nincs óvoda? A szülő fél lábbal otthon lenne, de dolgozna is. De akkor ki vigyáz a kölykökre, ha még túl kicsik ahhoz, hogy egyedül maradjanak odahaza? Tapasztalatból mondom, nincs a világon annyi szabadság, ami ilyenkor elég lenne.

Az idei és a tavalyi évben a járvány is rátett egy lapáttal a szülők szorult helyzetére, hiszen ahol nem volt home office, ott fogyott a szabadság is. Nálam is.

Nekem rendszerint már május elején görcsbe rándul a gyomrom, amikor megnyitom azt a bizonyos táblázatot. Mert igen, szégyen, nem szégyen, de bevallom: táblázatban vezetem, kinek, melyik héten mi a program, ki vigyáz rá, ki dolgozik. Mert két, átlagos, nyolc órában a munkahelyén dolgozó szülő és egy darab „szögről leakasztható” nagymama mellett komoly koordináció minden egyes hét lefedése két kisiskolással. De tegyük hozzá, hogy nemcsak a felügyelet megoldása miatt kell a szervezés: mert melyik gyerek nem unja meg, ha heteken át csak az otthonlét a program?

Nálunk az egész azzal indul, hogy a gyerekeim felvázolják az ő szemszögükből megtervezett nyarat, majd én vázolom a lehetőségeket: két-három hét tábor, két hét a mamával, a fennmaradó időben pedig anya-apa felváltva, szerencsés esetben egy, másfél olyan hét is akad, amikor mindenki együtt van.

Az első lépés a táborok leszervezése, a helyek korlátozott száma miatt. Mi szerencsés helyzetben vagyunk, mert – annak ellenére, hogy falun élünk – számtalan lehetőség közül választhatnak a gyerekek. Úszni tanulós, focizós, kajak-kenus, hittanos, honismereti, angolos, kézműveskedős, táncos, gyógynövényes, bicajos-kalandozós… – és folytathatnám a felsorolást. Sőt, mivel karnyújtásnyira van a nagyváros, az ottani kínálat meg már egyenesen zavarba ejtő. Embergyerek legyen a talpán, aki tud választani, és szülő, aki ki tudja fizetni.

Mert tény, hogy tábor és tábor között óriási a különbség ezen a téren: lehet menni heti 500 Ft-ért az iskolában megszervezésre kerülő Erzsébet-táborba, de lehet olyan napközis tábort is választani, ahol egy heti programért akár harminc- nyolcvanezer forintot is elkérnek. Felkaphatjuk a fejünket a számok láttán, de ha belegondolunk abba, hogy mennyibe került például egy magán nyelvóra, akkor nem biztos, hogy irreális egy hét angol/német tábornak álcázott intenzív nyelvoktatásért a fenti összeg. Pláne, ha a gyerek közben még élvezi is. Én mégis arra szavazok, hogy a vakáció a kikapcsolódásról szóljon. Persze lehet közben olvasni, tanulni, de csak szigorúan bújtatott formában.

Idén otthon a „kicsi” focilázban ég, a „nagy” pedig fotózást szeretne tanulni a szünidőben. Úgy látom, a labdaőrület mögött erősen ott áll a banda-szellem, de csak örülni tudok annak, hogy önként és dalolva mozogni szeretne a gyerek. Pláne azért, mert az egy héttel későbbi iskolai sport-táborba is „bekéredzkedett”, amolyan levezetésként. A nagyfiam fotós allűrje már okozott kisebb fejtörést, de sikerült beszerezni egy régebbi típusú tükörreflexes gépet, így lelkesen várja a tábort. Valószínűleg ő lesz a legkisebb, sőt a barátai sem lesznek ott, de ezt sem bánja, csak fotózhasson.

A bennfentes táborvezetőnk – a mama – is készül már a nyárra. Ő is a naptárt vezet arról, mikor melyik unokája érkezik, vagy éppen hányan lesznek nála egyszerre. Én nem tudom, hogy másnál hogy van ez, de a mi mamánk ilyenkor teljesen átszellemül valami idegenlégiós harcossá. Hajnalban kel, csirkét pucol, megfőz, friss kifliért rohan, hogy aztán teljes mellszélességben csak a fiúkért legyen egész nap. Mert ők négyen mennek megállás nélkül: biciklivel, vonattal, rollerrel és gyalog. Mindenhova. Együtt, négyen mindenre képesek. Képesek 40 fokban mézeskalácsot sütni, a kertben atombunkert ásni, vagy este hétkor elindulni egy röpke 8 kilométeres bicajtúrára „csak úgy”. Persze szigorúan elhallgatva, hogy a fagyizó is útba esett és ezer szúnyog csípte meg őket a Tisza-parton. Mert mama tudja a jelszót, hogy nem kell mindenről a szülőknek beszámolni…

Nekem viszont arról kötelező beszámolnom, hogy én is gyerekké vedlek a szabadságom alatt. A fiaimnál jobban élvezem ugyanis, amikor van néhány nap, ami csak rólunk szól. Határidők, elvárások és rohanás nélkül. Nem kell ehhez holmi luxusnyaralás, sőt semmilyen égi manna. Elég egyszerűen csak lelassulni és együtt lenni. Kirándulni, strandolni, kertészkedni, sárban pocskolni, mezítláb focizni, a csúszda tetején hasalva palacsintát enni, vagy éppen este a denevéreket lesni. Ugyan háromszor annyi idő alatt készül el a reggeli, ha ők törik fel a tojást, de vallom, megfizethetetlen az a kávé, amit a tízévesem tölt egy nyári reggelen a bögrémbe, majd elrohanva a trambulinból kiabál vissza „Anyaaa, ugye nem kértél tejszínhabot? Mert azt az öcsivel megettük…”

Ajánljuk még:

Egy nyávogós napból is ki lehet hozni a legjobbat – vigasztalás egy macskás videóban
Nem vagyok macskás ember. Ez így nem teljesen igaz: pontosabb azt mondani, hogy az életem nem alkalmas arra, hogy macskám legyen, de csodálattal adózom kecses mozgásuknak, öntörvényű viselkedésüknek, a kifinomult kommunikációjuknak. Na meg a macskás videóknak, azok közül is különösen egynek, amely Alugalug cat néven hódította meg az internetet, és amely kiváló példa arra, hogyan lehet a legjobbat kihozni egy-egy igazán nyűgös, nyávogós szituációból.