A kulcs – Franci néni lázas igyekezete

Franci néni remegő kézzel nyitotta a pinceajtót. Mindig bezárta, nemcsak este, pláne, ha elment hazulról. Tudta jól, hogy Ferkó bácsi alig bír menni, de ha kiürül a borosüveg, és nyitva az ajtó, valahogy lemászik a három grádicsfokon.

Ködös októberi reggel volt, az öregasszony már hetek óta készült erre a napra. Fejébe vette, hogy elmegy a postára, ha törik, ha szakad. Makacsul ragaszkodott az elképzeléséhez, hogy be kell tenni „méhecskébe” azt a kis pénzt, amit hol ide, hol oda eldugdosott a nyugdíjból.

Pláne, hogy az utóbbi időben Ida többször jön. Takarítani. Azt mondja, azért, mert Franci néni már nem lát jól, de ő tudja az igazságot. Azért jön az a lány, hogy elvigye a pénzt, csak nem mondja, de keresi. A párnák alatt, a kredencben, az üres neszkávés dobozban. De majd ő túljár az eszén, nem ejtették őt a fejére. Nem bolond ő, csak nyolcvannégy éves.

Nagy nehezen engedett a zár az ósdi kulcsnak, a dróton himbálózó villanykörte pedig épphogy derengővé tette az utat a sarokban álló nagy piros dongás hordóhoz. Mellette voltak a krumplisládák, egymás tetején négy. Csak a felső kettőben volt krumpli, a legalsóba egy kenderzsákot tuszkolt be az öregasszony a deszkák közé, abba pedig egy zacskóba csomagolva bedugta a pénzt. Itt nem keresi az Ida, gondolta.

De ha már lemászott, bort is szítt a lopóba. Másodjára sikerült, mellé is folyt kicsit, gánzegál, van még elég. Fél kézzel a régi ecetesüveget fogta, a másikkal igyekezett megkapaszkodni, amiben bírt.

Kínszenvedés ez az egész már, de itt van a Ferkó, köt az eskü, bírni kell – gondolta magában, miközben odatette a parafával ledugaszolt flaskát az asztalra a lugas alatt. Talán elég lesz mára, ha nem jön senki látogatóba.

Az öregnek csak annyit mondott, hogy ő most elmegy a boltba, de sokára jön, ne várja, egyen. Van szalonna, kenyér meg paprika az asztalon, letakarva a bádogtányérral. A tyúkokat kiengedte.

Majdnem ottfelejtette a pénzt a kötény zsebében, amikor átöltözött a belső szobában. Kendőt is cserélt, a zacskót a fekete csatos lakktáska oldalsó zsebébe dugta, a kulccsal együtt. Ferkó bácsi még az ágy szélén ücsörgött, a rádió ordította a fél nyolcas híreket. Aki ment a ház mögött az utcán, az is megtudta, hogy ma tizenötfok lesz és feloszlik a köd, holnap pedig tizenkettő.

Franci néni a biciklijébe kapaszkodva ment a kispostáig. Kinyitottak, mire odaért. Nyomta a cipő a bütykét, de ment bőszen, összeszorított szájjal, mintha Idán és a nemlétező lopási kísérleten akarna bosszút állni. Az üvegrámák mögött ülő két nő kétkedve fogadta, ám mikor előhúzta a zacskót az aranykapcsos táskából, egyszerre megértették, miért jött. A mindig hideg madárkezei most fénylettek a verejtéktől, és csak azt hajtogatta, olyan „méhecskéset” kér. Egyet neki, egyet a papának. Bemutatósat. A szőke dauerolt hajú postáskisasszony váltig kérdezgette, ki legyen a kedvezményett, ha valami történik, de Franci néni nem értette. Mondta neki, hogy hangosabban mondja, mert nem hallja, ő meg mondta-mondta, de akkor se értette, ha hallotta. Végül a nő feladta és megkérdezte tőle, hogy ki jár hozzájuk a legtöbbet a családból. Franci néni azonnal rávágta, hogy a lánya, az Ida.

A két kis kemény könyvecskével a táskájában mintha egy kő esett volna le a szívéről, úgy jött ki a postáról. Kicsit meg is szédült a hirtelen jött októberi napsütéstől, le is ült a patika előtt a sarkon. Piacos nap volt, szerda reggel. Erőt vett magán és a csepelre támaszkodva indult el. Hogy az öreg meg ne szólja, hol járt ennyi ideig, a tejpiacnál vett fél kiló túrút a Kajtárné lányától, aztán a fölső boltba apró fehér gyertyákat. Két tucatot, mindenszentekre. Meg győriédest, mert Ferkó bácsival azt szoktak vacsorálni tévénézés közben.

Mire az utca sarkára ért, nagyon elfáradt. Az egyszám előtt megállt. Már nyúlt a keze a csöngő felé, mikor észbe kapott, Rozika már Kajtárnéval együtt „fönt van”, nem ülteti le megpihenni. Neki is kell egy gyertyát gyújtani majd, csak el ne felejtse. De az utca hosszú volt, mire felkaptatott a partra már rég elfeledte.  

A kapun át már látta, hogy Ferkó bácsi kint ücsörög a helyén, a lugas alatt, a kimustrált sezlony sarkában. Lábát lószőr pokróc takarja, fázik, nem tudják felmelegíteni a kései napsugarak. A borosüvegből alig hiányzik, ázott pálinka szag jön az öregből, mikor közelhajol hozzá, hogy istenáldját mondjon és megcsókolja.  

„Sokára gyűttél, már itt volt az Ida” – veti oda Ferkó bácsi neki – „hozott paprikást.” Franci néni menet közben a válla fölött szól vissza: „Már hiába gyütt, nincs mit elvinnie.” De az öreg ebből mit sem hallott, süket volt már ő is fél fülére, csak jól titkolta.

Bent Franci néni gondosan összehajtja az ünneplő kendőt, vállfára teszi a molyrágta sötétkék kardigánt. A lenyitós szekrénybe dugja a takarékbetét-könyveket az ágynemű alá, abba a borítékba, amire görcsös kézzel ráírta már egy éve „temeés”. Kimaradt a „t”, most veszi csak észre, de nem baj, akkor már úgyis mindegy lesz. Már van benne kettő, most még kettő, talán elég lesz ennyi.  

Visszatérve Ferkó bácsihoz megpihen kicsit a hokedlin. Maga elé bámulva, üveges szemmel közli az öreggel, a postán is járt, betette a pénzt. A férfi rosszallóan elejt egy „minek?”-et, majd bort önt a poharakba. Erre inni kell.

Estefelé Franci néni menne a pincébe a tojással. A kötény zsebe üres, az ajtóban sincs a kulcs. Fáradt, a tojást a kiskonyhába teszi. Másnap reggel sincs meg a kulcs, az üres borosüveg nyakán a kendermadzagra kötve szomorúan himbálódzik a parafadugó… ütemesen, némán skandálva: fe-ke-te lakk-tás-ka…