Azt hiszed, bringás vagy? Majd én megmondom neked, hogy ki vagy…
… avagy az emelkedőkkel megküzdünk, de az előítéletekkel?Bringásként joggal mondhatom el, hogy a világ talán legbékésebb sportját űzöm: edzés vagy túrázás közben, egybeolvadva a Természettel, jókat beszélgetve társaimmal, ismeretlen ismerősöket szerezve a kedvenc útvonalaimon. Közvetlen közelről fedezem fel a környezetem, anélkül hogy bármilyen módon szennyezném azt. Útjaimat a jóleső fizikai erőfeszítés és a meditatív gondolkodás harmóniája hatja át.
Amikor a World Tour futamait nézem, jó érzéssel nyugtázom, hogy még a legádázabb kerékpárverseny is elképzelhetetlen a vetélytársak közötti összefogás nélkül. Azt gondolhatom, hogy mindez talán kivált némi társadalmi respektet. És függően attól, hogy melyik sarkában vagyok Európának, a legtöbbször kapok is némi szimbolikus vállon veregetést. Ahogy én is igyekszem minél több pozitív gesztust tenni mások felé.
Többé-kevésbé mindenki bringás valahol. A kerékpár kapcsolódási pont.
Bunch. Így hívják a formációt, amit a csapatban kerekezők vesznek fel azért, hogy összedolgozva gyorsabban haladhassanak előre. Az élen haladó szó szerint hasítja a levegőt a többiek előtt, akik a szélárnyékában megbújva jelentős energiát spórolhatnak, akár 40-50 százalékkal kevesebb izommunkával tarthatják ugyanazt a tempót. A rendszer persze csak akkor működik, ha a bringások gyors ütemben váltják egymást az élen. Így mindenki ugyanolyan mértékben részesül a szélárnyék áldásaiból, és a bunch kimaxolja a sebességét, hiszen az élen mindig friss ember halad.
Bunch-ban tekerni igazi élmény. A legfelemelőbb érzés az egymás iránt tanúsított felelősség közös megélése. A kerekek pár centire suhannak egymástól, a tempó fokozott, ha valaki hibázik, felbukhat az egész csapat. Itt mindenki segíti a másikat, jelzéseket ad, a másik szemszögéből is figyeli az utat. Itt nics helye idiótáknak.
A leleményes taktika túlmutat önmagán. Keresve sem találhatnánk kifejezőbb párhuzamot, ha azt szeretnénk megragadni, hogy miként működhet egy kerékpáros közösség, amikor éppen nem ülünk nyeregben. A bunch bizalom, szövetség, összekapaszkodás, felelősségvállalás – és rengeteg öröm, közös élmény, boldogság. Pont ezekre van szükségünk, amikor közös dolgainkról beszélünk.
Különösen akkor, amikor azzal szembesülünk, hogy a kerékpáros még mindig fura szerzetnek számít sokak szemében. Vagy azzal, hogy nálunk többnyire magányos bicajosokkal van tele az út.
Jó pár ügyet kellene közösen képviselnünk.
Amikor bringára ülök, kompromisszumot kötök: engedek a kényelmemből és a biztonságomból cserébe magasztosabb élményekért. Mindenek előtt a saját békém érdekében igyekszem elkerülni a forgalmas utakat, de óhatatlanul áthaladok szakaszokon, ahol ez nem lehetséges. Vannak országok, ahol a sofőrök lassítanak, ha egy bringás halad előttük. Megvárják, amíg biztonsággal előzhetnek, és csak azután hajtanak el a kerekező mellett, kellő távolságot tartva. Ilyen hely például Szlovénia vagy Ausztria.
Máshol az autósok számottevő része a szembejövő forgalom dacára sem lassít. Vakon hiszi, hogy elég lesz a hely az előzéshez sávon belül is, fél méter távolságot sem hagyva a bringástól. Magára vessen a lúzer, ha ezt a közlekedési eszközt választotta – az autók nem arra vannak, hogy mögötte vesztegeljenek. Az autómban, a saját hermetikusan zárt világomban, én vagyok az úr – gondolják.
Vannak, akik egyenesen meg is leckéztetik az őket feltartó kerékpárosokat. Leszorítás a padkára, előzés-büntető fékezés kombó – „menő” módszerekben nincs hiány.
Nincs macsóbb dolog számukra, mint megmutatni: nem riadnak vissza egy potenciális emberölési kísérlettől sem.
Mások képtelenek elviselni a dugóban őket előző kerekezőket. Dudálnak vagy blokkolják az utat, néha még a kerékpársávot is, esetleg le is parkolnak ott. Holott a kerékpárosokban a legjobb barátjukat tisztelhetnék. Hiszen ha ők is autóval közlekednének, akkor még nagyobb lenne a dugó, és még nehezebb lenne parkírozóhelyet találni a városban.
Eltűnődöm: miért pikkelnek egyesek pont a bringásokra és miért pont egy bringásban nem látják meg a másik emberi teremtményt? Miért nem vált ki legalább csöppnyi szimpátiát, ahogy egy bringás mondjuk az emelkedőn küszködik felfelé?
Talán pontosan azért, mert a magányos kerékpárosra könnyű sebezhető célpontként tekinteni. Két keréken egyensúlyoz, és bárki könnyűszerrel felboríthatja őt. Sebessége relatíve lassú, nem fogja utolérni a vele kekeckedő autóst, hogy elégtételt vegyen. Régi, de annál ócskább törzsi törvény, hogy a trabis ne merjen beszólni a mercisnek, hisz’ a társadalmi tápláléklánc ellenkező végén helyezkedik el. Mit kezdhet akkor egy védtelen bringás a lappangó vérszomj megnyilvánulásaival? Tudomásul veheti, hogy mivel sebezhetőnek mutatkozik, fel fogják falni? Hogy ha elütik, akkor majd őt okolják, mondván: tessék, minek ült bringára? Tudhatta, hogy ő húzza a rövidebbet, nem igaz?
Mit kezdhet? Mondjuk bízhat abban, hogy a törzsi berendezkedés már a múlté. Szerencsére társadalmunk nagyobb része jó eséllyel egyetért ezzel.
Vagy tekerhet bunch-ban! Egy 5-6 fős csapat nagyobb eséllyel készteti lassításra az agresszív sofőröket,
akik így nem a magányos, védtelen célpontot látják maguk előtt, hanem egységet mutató bringásokat.
Vagy fordulhat saját közösségéhez is, hogy feledje rossz élményeit, és pozitív behatások érjék. Ám félő, hogy a riasztó jelenségek mögött meghúzódó lelki és mentális minta túlmutat az autósok egy agresszív csoportján.
Messzebbre tekintve észrevehetjük, hogy nem csak az utakon igyekszünk legázolni egymást. Mi sem természetesebb annál, mint hogy a bringások egymást tisztelő és segítő közösséget alkotnak – mégis szép számmal jelennek meg közöttük az utálkozók és a rosszmájúak. Céljuk nem a tapasztalat megosztása vagy az okulás, hanem a másik ember érvénytelenítése. Bringázni csakis egyféleképpen lehet – úgy, ahogy ők gondolják. Ha ott lennének a bunch-ban, tőlük lenne hangos a menet. Ilyesmiket hallanánk: ha a nyergedet sem tudod beállítani, én nem fogom neked a szelet; majd pont egy újrakezdő papoljon nekem vázgeometriáról; apropó, a koskormány hülyeség, ébredj már rá, haver; a gravelesek újgazdag senkik, akik felültek egy hülye trendnek; na már csak az újsütetű wellnesspatkányok hiányoztak közülünk; ha nem cipelsz csomagokat a vázon, akkor nem számítasz túrázónak, kopj le; az ebike nem bringázás, csaló vagy. És amikor belemelegednek: kötözött sonkának öltöztél abban a szűk cuccban, dundus?; a csajszi is velünk jön? a dudái igaziak?; öreg, te tuti meleg vagy azon a nyálas dizájn-cajgán, vidéken elpusztulnál stb.
Furcsa, hogy ezek a hangok a kerékpározás felkent védelmezőiként vérmeskednek a közösségi hálón vagy az út mentén.
A rend kedvéért álljon itt: trekkingesek, montisok, bmx-esek, országútisok, gravelesek, pályások, városi bringások, ebike-osok, acél-, aluminium- és karbonvázasak, ducik, soványak, melegek, heterók, nők és férfiak, idősek és fiatalok, szegények és gazdagok, világbajnokok és kezdő bringások (és mindenki, akit kifelejtek) mind egyenlő jogon szállunk nyeregbe, és senki sem becsmérelhet vagy szégyeníthet meg minket a szenvedélyünk miatt – legyünk bármennyire is ügyetlenek benne.
Egy bunch vagyunk.
Rossz bringa sincs, csak neked való, és nem neked való.
Akin plusz kilók vannak, az úgyanúgy szeretné csökkenteni a légellenállását a szűk mez segítségével, mint azok, akiknek nincs súlyfeleslegük. Ezeket a dresszeket azért hordjuk, mert a bringán a légellenállás 80 százalékát az emberi test és a ruházat teszi ki.
Az ebike-osok legtöbbje az idősebb generációkból kerül ki - ők egy élet munkája után vásárolják meg járgányukat, és sokan kemény túrákat teljesítenek vele (természetesen ez nem azt jelenti, hogy aki egy élet munkája után sem engedhet meg magának egy ilyen bringát, arra bármilyen bélyeg rásüthető lenne). Ráadásul az ebike-oknak mára rengeteg vállfaja létzik: mountain bike-ok és versenybringák alkalmazzák a technológiát. A Giro d’Italiával párhuzamosan már évek óta megrendezik a Giro E körversenyt, és elektromos montain bike-oknak rendeznek világkupát.
A bringás hölgyeket sem érdemes lenézni, hiszen már írtunk róla, hogy a kerékpározást kezdetben a „gyengébb nem” tette naggyá. Nem mellesleg a valaha élt egyik legsikeresebb magyar kerékpáros is egy hölgy: Vas Kata Blankának hívják. Ő az egyetlen honfitársunk, akinek sikerült szakaszgyőzelmet aratnia a Tour de France-on.
Aki a teljesítménye miatt ócsárolja a másikat, az jobb, ha megszokja a gondolatot, hogy van nála jobb bringás, sok millió. Horribile dictu, esetleg éppen egy hölgy fogja droppolni őt csúnyán, mondjuk a papréti emelkedőn.
Adjunk némi felmentést. Egymásnak ugrasztott, felheccelt társadalomban élünk, az acsarkodás és a gyűlölködés befészkelte magát mindennapjainkba, és hovatovább közösséget szerveznek köré. Nem csoda, ha az agresszivitás jelen van a közutakon, a hangnem pedig az egyébként békés témájú blogokban. A dolgot azonban tetézi, hogy még mindig nagyon sokan tekintenek rebellis, társadalmon kívüli rétegként az elkötelezett bicajosokra. A rendes embernek nálunk autója van. Persze, bringája is – de inkább a sufniban, nem az életmódjában. Kerekezni gyerekes dolog és veszélyes.
Jó pár ügyet kellene képviselnünk közösen.
Régieket, amik mintha nem jutnának előre. Ilyen a kerékpáros előzésekor betartandó oldaltávolság kérdésének rendezése, vagy az országot átszövő kerékpáros infrastruktúra kialakítása. És újakat: például közlekedési és egészségügyi befektetésként kezelni, és okos finanszírozással támogatni a bringavásárlásokat, egyéni és vállalati szinten egyaránt.
Tisztelet mindazoknak, akik aktívan dolgoznak a kerékpáros közösségért, a jobb kerekezési körülményekért. Mindannyiunk felelőssége, hogy tájékozódjunk, keressük a jó kezdeményezéseket, és az arra érdemeseket csatlakozásunkkal erősítsük.
Egy tengerparti kerékpárút szélén állok, a bicajom jobb híján a földre fektetve pihen. A tengert fényképezem a naplementében. Egy arra tévedő bringás azonnal lassít. Minden rendben? - kérdezi a földön fekvő bicajra bökve. Bólintok, baráti gesztussal intünk egymásnak, teker tovább. Konstatálom, hogy jobban is figyelhetnék arra, miként parkolom a bringámat. Feleslegesen zökkentem ki a tempójából a másikra figyelő kerékpárostársat.
A párommal egy kategorizált emelkedőnek veselkedünk neki. Derekasan küzd, de amikor hosszabban 12% fölé élesedünk, leteszi a lábát, és kimerülten piheg a kormányra dőlve. Egy autó fékez mellettünk, a vezető azt kérdezi, segíthet-e. Már a kérdéstől jobban érezzük magunkat. Kiderül, hogy a közelben kerékpárverseny zajlik, a férfi az egyik kísérő.
Apró gesztusok, amelyek a közösséghez tartozás felemelő érzésével töltenek el. Az igazán klassz dolgok ilyen apróságokból épülnek fel.
Ilyen apróság lehet például bunch-ot szervezni, bunch-okhoz csatlakozni, bevonni és bevonódni, egymásért is kerekezni. Megtanulni bunch-ban menni. Alkalmasint mindannyiunknak ki kellene próbálnia egyszer. Bringásként és nem bringásként.
Minden szombaton új cikkel jelentkezünk a kerékpározásról.
Ne felejtsétek: amikor a pedált tapossátok, a Földet hajtjátok körbe!
Nyitókép: 123RF
