Forradalmi bugyogó
…avagy a kerékpározás kvintesszenciája egy pajkos női mosolybanAki archív fotókat nézeget a kerékpározás hőskorából, hamar felfigyel arra, hogy a képek nagy részén nem férfiak szerepelnek, hanem hölgyek. Ami még feltűnőbb, az a kerékpáros lányok, asszonyok arckifejezése: csintalan mosoly, ébredő öntudat, elszánt függetlenség és törhetetlen szabadságvágy sugárzik vonásaikról. Ahogy a XIX. század végéről a XX. elejére pörgetjük az éveket, a hölgyek egyre kacérabban szemeznek a kamerával, öltözékük pár év leforgása alatt teljesen átalakul, kerékpáros tudásuk láthatóan mesterfokra emelkedik.
Micsoda évek voltak. Micsoda évek?
A XIX. század derekán az asszonysors egyet jelentett a mellőzöttséggel. A nők jogainak nyirbálgatása a hagyományok melletti bátor lándzsatörésnek számított a már akkoriban is túljelentkezésben lévő félcédulás politikusok agyában, a nőkkel szemben támasztott társadalmi elvárások szűklátókörűsége pedig rengeteg asszony életét tette elviselhetetlenné.
Ám hirtelen minden megváltozott.
1885-ben megszületett a kerékpár, ahogy ma ismerjük: két nagyjából azonos méretű kerék, pedál, lánc, nyereg, és egy váz, amin könnyen átvethette a lábát bárki. Nem kellett többé egy óriási első kerékre felkapaszkodva halálos balesetet reszkírozni az amúgy is bizonytalannak látszó előrehaladás érdekében. Egy csapásra az egyszerű, artista-képességekkel nem rendelkező emberfia is meg tudta lovagolni az új járművet, amely a nevét is a biztonságról nyerte. Ő lett a safety bicycle, és forradalmat hozott.
Forradalmat, de nem olyat, mint gondolnánk.
A kor férfiai korántsem ismerték fel azonnal a találmány zsenialitását. Legtöbbjük számára nem okozott gondot a helyváltoztatás, hiszen remekül elbíbelődtek lovaikkal, kocsijaikkal, szekereikkel, a vasútépítéssel – mi több, Nikolaus August Otto már feltalálta a belső égésű motort és nyomban utána Karl Benz megalkotta az automobilt.
Biciklizés még szoknyában – Fortepan / Közösségi Szociális Szövetkezet
Más volt a helyzet a hölgyekkel.
Ha egy asszony szeretett volna kisebb-nagyobb távolságot megtenni, akkor egy férfire volt szüksége – legtöbbször a férj belátására és engedélyére szorult, ha ki akart mozdulni otthonából. Megfosztva az önállóság kiteljesedésének lehetőségétől nem csoda, hogy a hölgyek azonnal felismerték, micsoda változást hozhat életükben a safety.
Kedves férfitársaim, ami ezután következett, abból nem lehet másra következtetni:
a kerékpározást nem mi, férfiak, hanem a hölgyek tették naggyá.
Szembe kell néznünk vele: hiába a százplusz éve zajló emberpróbáló küzdelmeink a Tour de France-on vagy a Giro d’Italián, hiába a kerékpáron teljesített monumentális rekordjaink, a hölgyek nélkül könnyen „benéztük” volna a világ egyik legzseniálisabb találmányát.
Amikor a hölgyek felfedezték maguknak a kerékpárt, az nem csak a közlekedés történetében nyitott új fejezetet, de megcsontosodott, mozdíthatatlannak látszó társadalmi berögződéseket törölt el. A nyeregbe pattanó hölgyek rögtön óriási problémába ütköztek: a kor szokásai szerint rájuk kényszerített viselet, a nyakig szorosan gombolt blúz, a földig érő súlyos szoknya és az ezekhez rendelt alsó öltözék szinte teljesen lehetetlenné tette egy kétkerekű használatát. Frances Willard, a női jogok korai harcosa így írt:
„Egy nő… akinek a ruhája fojtogatóan szorít a torkán és a derekán… és a cipője is szűk, kínok között vergődik. Ha a nők kerékpározni szeretnének, akkor racionálisabban kell öltözködniük. Ha ezt megteszik, sok előítélet fog elolvadni. A józan ész felülkerekedik, a kerékpárosok kényelmes, ésszerű és találékony ruhatára hamarosan abszurddá teszi a női öltözködés hagyományos stílusát a szemnek és tarthatatlanná az értelemnek.”
A szellem hamar kiszökött a palackból – a kerékpározás felszabadító élménye, a függetlenség megélése merésszé és elszánttá tette a kor asszonyait.
A prüdéria mellvédje mögül leselkedő nagyközönség elhűlve nézte, amikor a bátor elsők megjelentek az utcákon, szoknyájukat szemérmetlenül egy bloomer-re, azaz bugyogóra cserélve. A térdnél elvágott, buggyos nadrág inkább alsóneműnek számított, köztéri viselete skandallum volt. Láthatóvá tette a hölgyek harisnyáját, kivehetővé vádlijuk és bokájuk vonalát. Sokak számára a megrendíthetetlennek vélt világkép omlott össze.
Csakhogy a bloomer volt a tökéletes öltözék a kerekezéshez, benne lehetett kényelmesen ülni a nyeregben, akadálytalanul egyensúlyozni és hajtani a pedált.
Nem kellett sok idő, és a bloomer az önkifejezés valóban forradalmi eszközévé vált. A kerékpárból pedig rövid úton a kor szüfrazsett mozgalmainak emblematikus eszköze, igazi szimbólum lett. A kétkerekű – furcsa mód – nem a közlekedést forradalmasította megszületésekor, hanem visszafordíthatatlan társadalmi változásokat hozott. Kerékpáron gyorsabb volt az út a női egyenjogúságig, mint „gyalogosan”.
Susan B. Anthony, az egyenjogúsági mozgalmak történelmi alakja így fogalmazott:
„A kerékpározás… többet tett a nők emancipációjáért, mint bármi más a világon.
A szabadság és az önállóság érzését adja. Megállok és örömmel nézem, valahányszor egy nőt látok kerekezni... a szabad, határtalan nőiesség képe.”
Tudva-tudatlanul Anthony szavai ma is ott rezonálnak a nők emlékezetében. A bringások nagyon nagy részét adják ma is ők, sokan közülük komoly képességeket követelő versenybringákat hajtanak, és nem könnyű tartani velük a tempót.
Ki tudja, ha hajdanán az asszonyok nem látják meg a safety-ben rejlő roppant lehetőségeket, talán ma nem lehetnénk tanúi Pogacar és Vingegaard drámai párharcának a Pireneusok poklában.
Hölgyeim, jövünk eggyel!
Nyitókép:
Kerékpározó nők 1918-ban – Fotó: Fortepan / Veszprém Megyei Levéltár / Nemere Péter
